SZIA

Szabálytalan, mert nem követünk mereven tanácsadói modelleket, szabályokat.

Interaktív, mert konzultációnkban elvárt a személyes közreműködés.

Addiktológia, az addikciókkal foglalkozó tudomány, addikció: függőség.

Tartalom

 

Lelki egészségről akkor beszélünk

Vissza

Lelki egészségről akkor beszélünk, ha valaki eljutott a teljes értelmi fejlettség stádiumába – értelmen nem a tisztán intellektuális ítélőképességet értve, hanem azt, hogy úgy jut az igazság birtokába, hogy (Heideggerrel szólva) „ráhagyatkozik a dologra” úgy, ahogy vannak.
A lelki egészség csak olyan mértékben lehetséges, amilyen mértékben az ember leküzdte a nárcizmusát, olyan mértékben, amilyen mértékben az ember nyitott, fogékony, érzékeny, éber és (a szó zen-buddhista értelmében) üres.
A lelki egészség azt jelenti, hogy telített érzelmi viszonyban vagyok emberrel és természettel, hogy úrrá lettem az elkülönültségen és az elidegenedésen, hogy átéltem az eggyé forrást minden létezővel – és egyszer, s mint átéltem önmagamat, mint az az elkülönült entitást, ami én vagyok: az individuumot.
A lelki egészség azt jelenti, hogy teljesen megszülettem, hogy azzá lettem, ami potenciálisan vagyok, jelenti a hiánytalan képességet az örömre és a bánatra, vagy másképpen kifejezve, hogy felébredtem abból a fél szenderből, amelyben az átlagos ember él, és teljesen éber vagyok. Mindez azt jelenti, hogy kreatív vagyok, azaz ráérzek és ragálok önmagamra, másokra, mindenre, ami csak létezik – a magam valóságos és teljes mivoltában érzek rá és reagálok mindenkinek és mindennek a valóságos mivoltára.
Az igazi reagálásnak ebben az aktusában tárul fel a kreativitás terepe: olyannak látom a világot, amelyen és úgy látom, mint az én világomat, azt a világot, amelyet az teremtett meg és alakított át, hogy termékeny birtokba vettem, és azért már nem idegen világ többé „odaát”, hanem az én világom.
A lelki egészség, végezetül azt jelenti, hogy az ember lemond az énjéről, fölhagy a kapzsisággal, többé nem töri magát érte, hogy óvja és gyarapítsa az énjét, hogy önmagát nem abban éli meg, hogy birtokol, elvesz, megkíván, felhasznál, hanem abban, hogy van.

(elfelejtett szerző)

 

Milyen bátran mer kimondani dolgokat, hihetetlen!

Vissza

Milyen bátran mer kimondani dolgokat, hihetetlen!
Hogy a remény a leggonoszabb ellenség!.
Hogy Isten halott!
Hogy az igazság olyan téveszme, ami nélkül nem vagyunk képesek élni!
Az igazság ellensége nem a hazugság, hanem a hit. A halál végső jutalma: nem kell többé meghalni! Az orvosnak nincs joga megfosztani senkit a tulajdon halálától!
Gonosz gondolatok. Mindegyikkel vitába szállt, de belül tudta, hogy ez a vita csak paródiája a vitának: a szíve mélyén ő egyetért Nietzschével.
Nietzsche szabadsága!
Milyen volna úgy élni, mint ő?
Otthon nélkül, kötelezettségek nélkül, nem kellene alkalmazottakat fizetnie, nem kellene felnevelnie a gyermekeit, nincs napirend, nincs szerep, nincs társadalmi állás. Volt valami mélységesen vonó az ekkori szabadságban.
Nietzsche egyszerűen megszerezte magának a szabadságot. Ő miért nem tudja?

Yalom Amikor Nietzsche sírt: a szenvedély regénye

 

Egy szép napon találkoztam egy ismerőssel az utcán

Vissza

Egy szép napon találkoztam egy ismerőssel az utcán.
– Halló Mineko! Hogy vagy? Mit csinálsz itt?
– Nem látod, Tolom ezt a biciklit.
– Érdekes. Én addig azt hittem, a biciklire föl kell ülni és taposni kell a pedált. Arról fogalmam sem volt, hogy tolni is lehet.
– Ha tudnék biciklizni, én is taposnám a pedált.
– Te nem tudsz biciklizni?
– Mint látod, nem tudok.
– Akkor miért nem szállsz hintóba?
– Jaj, de szép volna ez!
– Akkor gyere, velem Meghívlak egy kis hintókázásra.
Az ismerősöm a közeli szállodához vezetett, ahol egy hintót rendelt nekem. A biciklit otthagytam a szállodánál és egész délután egyedül furikáztam a hintóban. Szinte királynőnek érzetem magam Remekül szórakoztam.
Aztán észrevett egy barátnőm.
– Minekó – kiáltott – Mit csinálsz egyedül ebben a hintóban?
– Ügyelj a nyelvedre, amikor velem beszélsz. Légy udvarias, ha azt akarod, hogy szóba álljak veled – válaszoltam.
– Csak ne vágj föl annyira!
– Szabad-e ebből arra következtetnem, hogy nem akarsz velem együtt kocsikázni?
– TE nagyon is tisztában vagy vele, hogy föl akarok szállni a kocsira.
– Akkor használj megfelelő hangnemet. Megengedem, hogy elölről kezd a beszélgetést.
– Jó napot, Mineko nővérem. Lennél szíves és megengednéd, hogy melléd üljek a hintóban?
– Szívesen, kedvesem. Nagyon örülök a társaságodnak.

(Arthur Golden: Egy Gésa emlékiratai)

 

Nehéz volt elhatározni, hogy ezt csináljam, vagy azt csináljam

Vissza

Nekem nagyon gyakran borzasztó nehéz volt elhatározni, hogy ezt csináljam, vagy azt csináljam.
Aztán terápiám során, amikor volt egy ilyen dilemmám, a terapeutám feltette nekem a kérdést, hogy ha megkérdeznéd az anyádat, merre menjél, akkor mit mondatna:
erre vagy arra?
S mit mondana az apád?
És akkor rájöttem, hogy amikor dilemmáim voltak, akkor valójában ezért voltak ezek a dilemmáim: az apám azt mondta volna, hogy erre menjek, anyám meg azt monda volna, hogy arra menjek. A személyes terápia nagyon gyakran csoportterápia vagy házasságterápia, párterápia. Hogyha magunkra vettük a szüleinket, akiknek terápiára lett volna szükségük, akkor valahogy terápiát kell adnunk azoknak is, akik bennünk élnek, mielőtt szabadok leszünk.
A gyógyulás nem az, hogy úgy teszünk, mintha semmi rosszat nem építettünk volna be magunkba. Itt megint jöhet a gyász és a siratás. Meg kell gyászolni, hogy soha az életben nem fogom tudni, hogy ki lehettem volna, ha nem lettek volna traumáim. Viszont az vagyok, aki vagyok és felelős vagyok azért, amit teszek, amit mondok.
A csatatér bennem van, nem pedig a világban.

(Feldmár András: Szabadság, szerelem)

 

Doppler begubózott a hálózsákjába

Vissza

Doppler begubózott a hálózsákjába, becsukta a személt és megálmodta Egil Hegel bukását. Látta maga előtt, amint Egil Hegel beszorul az autó és a garázs fala közé, mindközben Solveig zenét hallgat a kocsiban és máshol járnak a gondolatai. Látta, ahogy Egil Hegel komoly bajba kerül, mert belelép egy rozsdás szögbe, de nem tulajdonit neki jelentőséget.
Látta, ahogy Egil Hegel vékonyka nemi szervét becsípi a terménydaráló, vagy, ahogy Egil a sötétben futva beleesik egy emésztőgödörbe és ordítva zuhan lefelé egy ezer métert.
Így teltek az órák és a napok a fenyő koronájában függő sátorban.
Doppler talán nem pont így képzelte el az életét, amikor vándorlásai végén kiért az erdőből, de lehetett volna rosszabb is.
Végül is tető volt a feje fölött, és legalább látótávolságban volt a családja. Ezt sem minden számkivetett mondhatja el magáról.

Erlend Loe: Doppler

 

A változáshoz szándék is szükséges

Vissza

„A szabadság nem csak azt követeli meg tőlünk, hogy felelősséget vállaljunk választásainkért, azt is leszögezi, hogy a változáshoz szándék is szükséges.
Noha az akarat olyan koncepció, amelyet a terapeuták ritkán használnak nyíltan, mégis sok energiát fektetünk a páciens akaratának befolyásolására. Vég nélküli tisztázása és értelmezése jellemzi a közös munkát, amely azt feltételezi, hogy a megértés elkerülhetetlenül változáshoz vezet (végső soron egyfajta laikus hitről van szó, mivel nem áll mögötte meggyőző bizonyíték)
Ha az értelmezés évek múltán sem eredményez változást, közvetlenül az akarathoz kell folyamodnunk: „Erőfeszítésre is szükség van. Meg kell próbálnia, ezt ön is tudja. Volt elég idő a gondolkodásra és elemzésre, eljött a cselekvés ideje”
Ha közvetlen biztatás megbukik, a terapeuta szerepe arra korlátozódik, hogy minden lehetséges eszközt felhasznál, amivel befolyásolhatja a másikat. Ilyenkor tanácsot ad, érvel, provokál, bókol, hízeleg, ösztönöz, könyörög, vagy egyszerűen csak elviseli a páciens jelenétét, abban a reményben, hogy előbb-utóbb kimerül és feltárulkozik.
A cselekvés fő mozgatórugója az akarat, a szabadság ennek segítségével születik meg. Úgy vélem az akaratnak két szintje van, az óhajjal kezdődik, és a döntéssel végződik.„

(elfelejtett szerző)

 

Tudta, nem maradhat tovább háztartásbeli

Vissza

Tudta, nem maradhat tovább háztartásbeli. Ez a vonat elment. Annak persze megvoltak az előnyei, hogy ő mindig otthon volt, amikor a gyermeke délután hazajöttek a különböző tagintézményekből, ugyanakkor kisebbfajta zavart is okozott bennük. A gyermekeknek joguk van megnyugtatató választ adni a szüleik foglalkoztatottsági státuszát firtató kérdésekre, ha valaki ilyesmit találna feltenni neki.
Doppler tartott tőle, hogy valahol olvasott egy ilyen mondatot.
Ha minden alkalommal valami kitérő, de mégis hihető választ kell kitalálniuk, szorongás alakul ki bennük.
Mert az olyan válaszokhoz nem fűlik a foguk, hogy például az egyik szülő egy sátorban lakik az erdőben együtt egy jávorszarvassal. Ahogy az olyanokhoz sem, hogy az illető személy otthon üldögél és ágyneműt hajtogat. Talán jópofa dolognak tűnt egy darabig, de ennek vége. Ez legalább annyira megbélyegző, mintha azt mondanák, hogy az egyik szülő börtönben ül. A gyerekek elég korlátoltak ebből a szempontjából. Olyan családot akarnak, amilyen a…

Erlend Loe: Doppler

 

Eloldalog, de egy óra múlva visszajön

Vissza

Eloldalog, de egy óra múlva visszajön.
Elgondolkodtam azon, amit arról mondott, hogy önmagában még semmi sem helyes vagy helytelen.
És azt hiszem, igaza van. Azt hiszem, minden az adott helyzettől függ.

És ez így megy tovább. Teljesen maga alatt van a nyomorult Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Különösen az irritál, hogy állandóan eltereli a figyelmet. Ugyanakkor szánom is. Idáig jutott ez a szerencsétlen burzsuj, aki egy életen át halmozta a földi javakat, és összeomlik, méghozzá anélkül, hogy az övéi közül bári venné az adást, és segítne rajta.
Olyan ez, mintha egy hosszú élet után visszaevezne a tinédzserkorba. Egyszerre magára sem ismer. A saját teste idegenné és ijesztővé válik számára. Egyik napról a másikra visszataszító lesz mindaz, ami az ember addig volt, és amit addig birtokolt, de nem csettinthet egyet az ujjával, hogy valaki mássá változzék, mert megszokás nagyobb úr, mint hinnénk.
Az átkozott szokások …

Erlend Loe: Doppler

 

A szexuális sivatagról

Vissza

A szexuális sivatagról Marcuse beszél, s először az ún. Kinsey-riportokban regisztrálják. Aki bérmunkát végez, s kötött munkaidőben dolgozik, annak nem jut ideje a „nővadászatra”. A paraszt, aki este egy hosszú és fáradtságos nap után hazatér, a Horatius –féle könnyen megszerezhető szerelemet akarja: nincs kedve alkalmi ismeretségek után futni. Szereti asszonyát, aki mindig kéznél van, nem játssza el a szűziesség és a kényeskedés komédiáit. Világos, hogy az új ipari társadalom monogámiát kíván meg, azt, hogy a dolgozó ne fecsérelje energiáit az alkalomszerű nemi kielégülés rendszertelen és igazgató kérdésére.
A modern kapitalizmusnak tehát egy időszakban valóban igénye volt a monogámia. Ám a nők munkába állításával mindkét fél számára biztosítani kellett a könnyen megszerezhető szerelmet? Ugyan az a helyzet állt elő, mint a legsivárabb monogámia esetében.
A szerelmi kultúra helyett a szexuális magatartásmódok hallatlan konformitása születik meg. Az egész tömeg-kommunikáció ontja az erotikus képeket, propagandát. Ezáltal – s ez a lényeg – a férfi és nő egyaránt mentésítheti magát attól, hogy mint eredeti egyéniség keltse fel a szexuális izgalmat.
Ehelyett a társadalom vállalja magára ezt a feladatot.

(Juszt – Zeley: A halál egészen más…? )

 

Mindenki másképpen gyászol

Vissza

– Megint? Hogy érte? – Ezt tényleg szeretné tudni Emma.
– Gyakran jöttünk ide, Martinnal. Néha téged is láttunk, fölmentél a lépcsőn.
Emma úgy érzi magát, mintha rajtakapták volna valamin. Ma már másodszor.
– Soha nem vettelek észre titeket.
– Mert elbújtunk.
– Elbújtatok? – Ezek kémek, vagy mi?
– Hát….Nem akartunk zavarni – mondja Peter, és vállat von. Látszik rajta, hogy neki is kínos.
– Aha. És most mit csinálsz itt? – kérdi Emma hűvösen.
– Nem tudom. Alszom. Éjszaka nem tudok. Túl sötét van, túl nagy a csönd. És iskolába amúgy se akarok menni.
– Mióta csinálod ezt?
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, a múlt hét óta.
– Mindennap?
– Igen. Reggel kijövök, délután visszamegyek.
– Aha, értem.
Mindenki másképpen gyászol. Emma újra meg újra végig pörgeti magában a mondatot. Nem túl vigasztaló! Most már tényleg aggódni kezd Peterért.
– Nem vagy éhes? – Mégiscsak délután két óra van.

(Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát)

 

Csak az tudja

Vissza

„Az életet csak az tudja értékelni, aki él.”

(Mózes)
 

 

WC ülőke

Vissza

Egy férfi a tengerparton, séta közben ráakad egy üvegre, felveszi, megdörzsöli. Hopp, megjelenik a dzsinn.
– „Uram teljesítem két kívánságokat, kívánhatsz bármit!”
A férfi gondolkodik egy pillanatig, majd így szól:
– „Mindig kemény akarok lenni és az összes seggecskét meg akarom kapni, amit csak akarok”
– „Legyen kívánságod szerint.”
S a férfi azon nyomban WC ülőkévé változik.
 

 

A figyelem

Vissza

– Vannak dolgok, amiket könnyű kimondani, és vannak olyanok is, amiket nehéz.
– És miért nehéz?
– Ez a lényeg. Valószínűleg azért, mert nem mondtuk ki, amikor ki kellett volna mondani.

(Moravia: A figyelem)
 

 

Szerencse

Vissza

Élt valaha egy szegény ember. Volt neki egy fia és egy lova. Egy napon eltűnt a szegény földműves lova. A szomszédjai sopánkodva mondták neki: „Micsoda balszerencse, hogy megszökött a lovad!” Az öreg földműves így válaszolt: „Ki tudja, hogy ez jószerencse vagy balszerencse.” A szomszédok azonnal rávágták: „Csakis balszerencse lehet!” Egy hét múlva visszatért a földműves lova és húsz vadló követte őt. Jöttek a szomszédjai, hogy együtt örüljenek vele: „Micsoda szerencse, hogy visszajött a lovad, és még húsz másik lovat is hozott!” Az öreg erre azt válaszolta: „Ki tudja, hogy ez jószerencse vagy balszerencse!”
Eltelt egy nap. A földműves fia az egyik vadlovon lovagolt, a ló felbukott, és a fiú eltörte a lábát. Jöttek a szomszédok és így sopánkodtak: „Micsoda balszerencse!” A földműves erre azt mondta: „Ki tudja, hogy ez jószerencse vagy balszerencse!” Néhány szomszéd mérgesen így szólt: „Hát persze, hogy balszerencse, te buta öreg bolond!”
Eltelt egy hét, és egy hadsereg vonult át a városon. Az összes egészséges, fiatal férfit besorozták, hogy távoli országokban csatázzanak. A földműves fiát, mivel eltört a lába, hátrahagyták. A szomszédok ünnepelve mondták: „Mekkora szerencse, hogy a fiad hátra maradt!” A földműves így válaszolt: „Ki tudja…”
Egész életünket eltölthetjük azzal, hogy az eseményeket elemezgetjük: „Ez jó, ez nem jó!” De ez teljesen hiábavaló. Sajnos hajlamosak vagyunk az eseményeket „katasztrófának” címkézni még akkor is, ha csak az egy százalékát látjuk a teljes képnek.
 

 

Egyetlene vagyok sokaknak

Vissza

Sikerült megfogalmaznom részben azt, amit valójában mondani szerettem volna. Örülök, hogy itt vagy (ott voltál), s nem folyamatosan a félelmeim elleplezésére koncentrálni. Félig mondani a mondatokat, és tanúbizonyságot tenni arról, hogy tehetséges vagyok, közben tehetségesen elleplezni gyávaságból az érzéseim, mert bizalmatlan vagyok. Bizalmatlan szerethetőségemben, ezért félelmeket vetitek ki arra, aki talán (minőségileg) legjobban szeret. A kiállítás csak ürügy volt, hogy beszélgethessek veled, (úgy is tudom, ezen a téren legalábbis megélem, hogy bízol bennem, jó dolgokat találok ki).
Szóval az egyik félmondat:
„Akkor már soha” kezdetű befejezése, „nem ölelsz meg, és nem fogsz megcsókolni”.
Hónapok, sőt évek óta azért nem merek reagálni semmi olyan dolgodra, ami érzelem irányodból, vagy érzelem bennem, mert a terapeutától nem tisztességes, hogy amíg érzelmileg labilis állapotban vagy. Sőt ahelyett, hogy végre kimondanám, légy szíves ölelj át, indokok és szégyenkezés nélkül, azt hajtogatom, hogy nem kell a bodza lekvár, nem kell a bodza lekvár, mert nem merek igent mondani. Mert félek, hogy csak terapeutának néznek. S ha így van? Muszáj, a megfelelő polcra tenni? Ezt még hangosan is kimondom, mert a kimondott szó aztán majd kötelez.
Közben, akkor most, azt gondolom, hogy egymás tehetségének kibontakoztatása a legfőbb dolgunk, mert még mindig ott ülünk egymás mellett, egymást hallgatva, nézve, és ez jó érzéssel tölt el. Szeretném tudni és hallani, jó érzéssel tölt el? Szeretném tudni, bármi is legyen a válasz ki vagyok én neked?
Az mondogatom, hogy nem kell a bondza lekvár, amikor napokig a kezedre gondoltam, ahogy vágja a sárga kékvirág mintás anyagot, és ráteszi a kék kalap gumit.
A mondataim gördülékenységéről beszélek, amikor azt szeretném megkérdezni, hogy életre szóló a barátság a miénk, hogy végre „egyetlene vagyok a soknak”.
 

 

Csak némelyikőtöknél

Vissza

– Meneküljünk! – kiabálja – egy leopárd szagot kapott, és elindult felénk!
A katonák jól tudják, milyen fürge állat a leopárd, milyen szélsebesen fut, eldobálnak hát minden tárgyat, és fejvesztve menekülni kezdenek. A fogva tartóitól megszabadult felfedező ekkor leül a földre, hátizsákjából elővesz egy pár tornacipőt, majd nekiáll lehúzni a csizmáját, hogy lábbelit cseréljen. A csapat vezetője, mielőtt maga is futásnak ered, elhűlve kiáltja oda neki:
– Mekkora nagy marha vagy! Minden másodperc aranyat ér. A leopárd kétszáz kilométeres sebességgel tud futni. Mit számít, hogy tornacipődben vagy csizmában szaladsz?
A felfedező már fölhúzta a tornacipőt, és miközben futni kezd, így válaszol a katonának:
– Nem kell gyorsabbnak lennem a leopárdnál. Ahhoz, hogy megmeneküljek a karmai közül elég, ha csak némelyikőtöknél szaladok gyorsabban.

(Jorge Bucay: 20 lépés előre)
 

 

Kavics és homok

Vissza

Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy befőttes üveget és feltöltötte kb 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg?
Igen – volt a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van.
A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. És most – mondta a professzor – vegyék fontolóra, hogy ez, az Önök élete. A kövek a fontos dolgok – családod, a partnered, az egészséged, a gyermekeid – ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes marad. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. S a homok az össze többi, az apróságok.
Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek.
Ugyanez történik az életeddel, ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak.
Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetők a boldogságod érdekében. Játssz a gyermekeiddel, szakíts időt orvosi ellenőrzésre, vidd el a párod táncolni.
Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, rendet rakni.
Először a kövekre figyelj, azokra, amik igazán számítanak, állíts fel a prioritásokat, a többi csak homok.
 

 

Ami történt tapasztalattá fordítsa

Vissza

Azért nehéz azt megmondani, hogy hol húzódik a betegség vagy egészségesség határa, mert amikor valamilyen hatás (trauma) miatt megváltozunk, esetleg beteggé válunk, az az esemény és a reakció összefüggésében is megmutat különböző mértékeket. Alacsony vagy eltúlzott reakciót. Mindig a személy életvitelének viszonylatában kategorizálhatjuk betegségnek, vagy normális reakciónak.
Amikor József Attila anyja elvesztése miatt beteg lett, szerintem feltehetjük a kérdést, hogy ha nem betegszik meg az normális lett volna-e. Hiszen ilyen veszteség, normális módon megváltoztató reakciót vált ki bennünk. – ezért is hiszek, minden megváltozott lelki állapot, újabb módosításában, és persze a folyamatban mindig fontos számomra, hogy ha a kliens ugyan olyan szeretne lenni, mint régen abban sajnos nem tudok segíteni, mert történt valami, ami őt megváltoztatta és részévé vált. Abban biztos segíthetek, hogy azt ami történt tapasztalattá fordítsa, és a környezete, őt elsősorban önmaga megértése, viselkedésének irányítása, gondolkodási struktúrája ismeretében segítse.
 

 

Az ablak

Vissza

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.
Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.
A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! – mondta a férfinak Tanulság? Igazi boldogság? Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg pénzért.
 

 

Az elmúlás küszöbén

Vissza

Az esztelenséget úgy is értelmezhetjük, mint egy bezárt ajtót az elmúlás küszöbén.

(Zoé Valdés: Apám lába)
 

 

Merjenek álmodni, és valósítsák meg álmaikat

Vissza

Az amerikai egyetemeken gyakran kérnek fel tanárokat, hogy tartsanak úgynevezett „utolsó előadást”, amelyben nem egy adott tudományterületről beszélnek, hanem élettapasztalatukat osztják meg a hallgatósággal. Randy Pauschnál hasnyál mirigyrákot diagnosztizálta, és 2007 augusztusában tudta meg, hogy legfeljebb hat hónap van hátra az életéből. 2007. szeptemberében tartott utolsó előadása mégsem a halálról szólt, hanem gyermekkori álmai megvalósításáról, az akadályok legyőzéséről, az életöröm hirdetéséről, a derűről és a háláról, amivel visszanézett életére. Ezzel három gyermekének szerette volna átadni mindazt, ami az önmegvalósításukhoz szükséges: hogy merjenek álmodni, és valósítsák meg álmaikat.
 

 

De lehet, hogy van még egy fokozat

Vissza

Szerintem egyedül élni győzelem, ha az ember ezzel megmenekül egy parazitikus párkapcsolatból, és most mindegy, hogy ez a kapcsolat én és az anyám, én és a férjem vagy én és a feleségem között létezett. De egy nem szimbiotikus kapcsolatból megmenekülni és egyedül élni: az jó dolog. Az egy győzelem, de még nem az út vége. Az a félút. Ha egy olyan kapcsolatban éltem volna, hogy nem érzetem magam szabadabbnak, akkor nagyon büszke lennék rá, hogy végre egyedül élek. De lehet, hogy van még egy fokozat. Találok valakit, akivel úgy tudok együtt lenni, hogy még szabadabb leszek, mint amikor egyedül voltam. És én azt szeretném, ha elképzelnétek, hogy ez lehetséges. Mert ha nem tudjátok elképzelni, hogy ez lehetséges, akkor soha nem is fogjátok tudni megvalósítani. Nem tudunk megvalósítani valamit, amit el sem tudunk képzelni.

(Feldmár András: Szabadság, szerelem)
 

 

A csatatér bennem van, nem pedig a világban

Vissza

Nekem nagyon gyakran borzasztó nehéz volt elhatározni, hogy ezt csináljam, vagy azt csináljam. Aztán terápiám során, amikor volt egy ilyen dilemmám, a terapeutám feltette nekem a kérdést, hogy ha megkérdeznéd az anyádat, merre menjél, akkor mit mondatna: erre vagy arra? S mit mondana az apád? És akkor rájöttem, hogy amikor dilemmáim voltak, akkor valójában ezért voltak ezek a dilemmáim: az apám azt mondta volna, hogy erre menjek, anyám meg azt monda volna, hogy arra menjek. A személyes terápia nagyon gyakran csoportterápia vagy házasságterápia, párterápia. Hogyha magunkra vettük a szüleinket, akiknek terápiára lett volna szükségük, akkor valahogy terápiát kell adnunk azoknak is, akik bennünk élnek, mielőtt szabadok leszünk. A gyógyulás nem az, hogy úgy teszünk, mintha semmi rosszat nem építettünk volna be magunkba. Itt megint jöhet a gyász és a siratás. Meg kell gyászolni, hogy soha az életben nem fogom tudni, hogy ki lehettem volna, ha nem lettek volna traumáim. Viszont az vagyok, aki vagyok és felelős vagyok azért, amit teszek, amit mondok. A csatatér bennem van, nem pedig a világban.

(Feldmár András: Szabadság, szerelem)
 

 

A vágy egyfajta módosult tudatállapot

Vissza

A vágy egyfajta módosult tudatállapot. Nagyon sokan mesélték nekem azt, hogy amikor valahogy úgy érzik, hogy rettenetesen vágynak valakire. Mondjuk, hogy egy bizonyos nő nélkül élni sem tudnának, abban a pillanatban, amikor megkapják a nőt, és a vágy teljesül, már másképpen látják. Abban a pillanatban, amikor a vágy beteljesül, csak néznek, hogy mit is láttak abban az emberben. Mintha a tudatállapotuk megváltozott volna, és egészen mást látnának. Ne keverjük össze a vágyat a szeretettel, szerelemmel. Szerintem a szeretet az egyetlen igazi valóság.

(Feldmár András: Szabadság, szerelem)
 

 

A tér közegén át viszonyulnak egymáshoz

Vissza

Mindannyian fizikailag vagyunk elválasztva egymástól, ugyanakkor egymáshoz kötve. Az emberek, mint megtestesült lények a tér közegén át viszonyulnak egymáshoz. Elválaszt, de össze is köt bennünket a különböző perspektíva, neveltetés, háttér, hovatartozás, kapcsolatrendszer, ideológia, társadalmi és gazdasági osztályérdek és temperamentum. Ezek a bennünket egyesítő társadalmi tényezők, a társadalom közibénk tolakodó nyúlványai. Vajon mi lenne, ha megszabadulhatnánk minden kényszertől és esetlegességtől, pőrén nyilvánulhatnánk meg egymás előtt? Ha lehámozhatnánk mindent, a ruhát, álcázást, mankót és arcfestéket, de közmegegyezéseket is, azokat a játszmákat, melyek ürügyekkel szolgálnak az úgynevezett találkozásokhoz, ha csakugyan összetalálkozhatnánk. Ha megeshetne ilyesmi, nos, akkor mi választhatna el bennünket? Képzeljük el: két ember, akik között most először (végre) nincs semmi. Nincs közöttük semmi, egyetlen valami sincs közöttük. Illetve ami „között” van, azt nem lehet közbeeső dolgok egyikével sem meghatározni, mert az nem valami, hanem a semmi.

(R.D. Laing: Az élmény politikája)
 

 

Szidni a férfiakat balgaság

Vissza

Miből gondoljátok lányok, hogy ha egy nőért, érted, nem tud megküzdeni a férfi, majd felveszi a harcot, akár csak egy fél világgal, hogy megvédelmezzen. Vagy csak egyszer azt mondja az anyukájának, lehet, hogy nincs igaza a társamnak, de mivel a társam, kérlek tartsd őt is tiszteletben, mint engem. Vagy lehet, hogy a Mama nem tiszteli a fiát?
Szidni a férfiakat balgaság. Hisz a nők azok az anyák akik, ezeket a fiúkat nevelték. Kit is illet a kritika?

 

 

Azzal a szájjal beszélni, amit adott nekem

Vissza

A férfi áthajol az anyósülésen, hogy megszólíthassa őt a nyitott ablakon át. Egy kék kombiban ül. A szeme, mintha Vilgot, Vilgot egésze beleférne a pillantásba.
– Szia.
– Jó estét.
Vilgotra mered. Vilgot megpróbálja állni a pillantását, de azután kénytelen lesütni a szemét.
– Kérsz egy kólát?
– Mi?
A férfi nem felel, azután mintha meggondolná magát.
– Tudsz errefelé egy újságost?
– Igen, hogyne. – Mutogat, és közben magyaráz, nem nehéz elmagyarázni, merre van az újságos, és megérteni sem. De a férfi értetlenkedik, legalábbis olyan arcot vág, mint aki nehezen fogja fel a mondottakat.
– Ugorj be – mondja – ugorj be, és mutasd az utat, akkor kapsz egy kólát.
Vilgot kelleti magát. A férfi tudtára akarja adni, hogy nem szabad idegenek kocsijába beszállni, és legjobb tudása szerint gyanakvónak mutatkozik. De a férfi nem törődik vele, bosszús arcot vág és int Vilgotnak, hogy üljön be mellé. Vilgot nem akarja, hogy a férfi megharagudjon rá. Jólesne egy kóla, és ami azt illeti, ismeri az utat az újságos felé, tényleg. Beül az autóba, és még egyszer magyarázni kezdi az utat, de a kormánynál ülő férfi nem figyel rá. Vilgot körül néz a kocsiban, a csomagtartó tele van üres kólásüvegekkel… de férfi nem állt meg. Elhajtott az újságosbódé előtt, és jóval lejjebb állt meg. Vilgot szeme ismét megakad a csomagtartóban heverő üres üvegeken… A kezét a combomra teszi. Rápillantott. … Nem értem, miért… Majd lehúzza a sliccem… nem értem, mit akar. Ez lenne a szeretet? … Felhúzom a sliccem. … Talán rám találnak. Erre gondolok, miközben a fejem a kocsiajtóhoz szorul, és nem hall meg senki. Senki nem hallja a kiáltásomat. Nagyon fáj, és én kiabálok. Befogja a számat, de akkor is kiáltozom. És hallom. … Próbálom türtőztetni magam, de sikertelenül. Hányni kezdek. … Talán látta rajtam, hogy nincs kinek elmondanom. Talán látta rajtam, hogy szólni fogok, de egy mindenki számára érthetetlen nyelven. … Talán kimetszette a nyelvem, talán tudta, mennyire fáj majd azzal a szájjal beszélni, amit adott nekem…

(Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé)

 

 

Olyan nőt meg ki akar?

Vissza

– Itt most tizenhat százalékot bukunk, az is elég kemény.
– Az. Egy igazán nagy játékosnak nem számít.
– Na ja.
– Picsába, piros a lámpa!
– Basszunk rá! Menj át rajta!
– Lekanyarodok jobbra.
Manny hirtelen sávot váltott, és a pirosnál átvágott jobbra. – Nézz körül, nincsenek-e rendőrök.
– Oké.
Manny tényleg jól vezetett. Ha fogadni is olyan jól fogad, mint ahogy vezet, akkor Manny tuti nyerő.
– Nős vagy, Manny?
– Isten ments.
– És hogy állsz a nőkkel?
– Akadnak. De egyik se marad meg mellettem soká.
– Miért, mi a gond?
– A nő olyan, mint a teljes állás. Az embernek pedig meg kell válogatnia, mivel foglalkozik. Főleg, ha az az állás, érzelmileg is kimeríti.
– És fizikailag is. Hisz mást se akarnak, csak éjjel nappal kúrni.
– Hát akkor szerezz olyat, amelyikkel jó dugni.
– Jó, de ha az ember iszik, vagy játszik, akkor mindjárt azt gondolják, hogy az az ő rovásukra megy.
– Hát akkor szerezz olyat, amelyik szeret inni is, játszani is, baszni is.
– Olyan nőt meg ki akar?

(Charles Bukowski: Tótumfaktum)

 

 

A műsor fénypontjához közeledtek

Vissza

Továbbra is a színpad közepén táncolt. A zene most nagyon halkan szólt. Aztán lassan körözni kezdett a cipőjével. Mindannyiunkkal egyszerre dugott. A gyöngyökkel kirakott tanga lassan körözött előttünk. Akkor a zenekar megint élénkebbre váltott. A műsor fénypontjához közeledtek. A dobos mesterien zsonglőrködött, a többiek mégis elcsigázottnak tűntek.
Darlene most meztelen melleit izgatta, a tekintetén látszott, hogy ez minden álma, résnyire nyitott szája nedves volt – aztán hirtelen megfordult, és megriszálta előttünk hatalmas fenekét. A gyöngyök le-föl pattogtak, csillogtak, villogtak. A fejgép ide-oda pásztázott, táncolt, mint a nap. A zenekar dübörgött. Darlene megpördült. Letépte magáról a gyöngyüket. Én is, a többiek is odanéztek. A hússzínű fátyolszöveten át látszott a pinaszőr. A zenekar még egyszer belecsapott.
Nekem meg nem állt föl.

(Charles Bukowski: Tótumfaktum)

 

 

Mindig három fő választása van

Vissza

Hiszem, hogy ha valaki hatalmas csapásnak a szemtanúja – mondjuk legyen egy tűzvész – mindig három fő választása van.
Egy: elfut, amilyen messzire és amilyen gyorsan csak bír, és akik nem tudnak futni, azokat hagyja ott égni.
Kettő: ír egy dühös levelet az újság szerkesztőjének, melyben követeli, hogy a felelősöket bocsássák el hivatalukból. Vagy demonstrációt kezdeményez.
Három: hoz egy vödör vizet, és a tűzre loccsantja, vagy ha nincs vödre, poharat használ, vagy ha pohár sincs, teáskanalat, teáskanala mindenkinek van.

Igen, tudom, hogy a teáskanál pici, a tűz meg hatalmas, de sok millióan vagyunk, és mindnyájunknak van egy teáskanalunk.
Ezennel tehát megalapítom a Teáskanál Rendet.
Azok, akik osztják a nézetemet – nem az elfutós nézetet, nem a levélírós nézetet, hanem a teáskanalas nézetet – azok tűzzenek a gallérjuk hajtókájára egy kis teáskanalat, hogy tudjuk, ugyanabban a mozgalomban vagyunk, ugyanabban a testvériségben, ugyanabban a rendben, a Teáskanál Rendben.
Ez az én filozófiám dióhéjban, vagy teáskanálban, ha tetszik.

(Ámosz Oz)

 

 

Meg kell tanulnia együtt élni a fájdalommal

Vissza

Két hétbe tellett, mire Cap-Sture Modig képes volt két-három óránál többet ébren tölteni morfin nélkül. De lelke mélyén tudta, hogy meg kell tanulnia együtt élni a fájdalommal, a kábítószer kínálta remegő gyengeségből nem kért, nem ilyen életre vágyott. Fogcsikorgatva küzdött a levegővétel gyilkos fájdalmával, kínlódott, hogy visszafojtsa feltörő köhögését, de gyakran megadta magát a kínzó, gyötrő fájdalomnak, közben üvöltve kínjában.
És eközben végig sötétben volt. Vörös-fekete fátyol ült a szemén, ami azért volt rémisztő, mert nem ilyenre emlékezett, amikor egyszerűen becsukta a szemét. Itt most többről volt szó: nedves, sűrű, nem pihentető, hanem vakító, vörös sötétségről, amit apró, szentjánosbogarakra emlékeztető fénypontok pettyeztek.
Csak feküdt, nap-nap után, néha kibírta injekció nélkül, máskor nem. Csak akkor adtak neki, ha üvöltött. Kezével kitapintott egy csövet, ami az egyik karjához volt erősítve, egy másik csövet pedig a péniszébe dugtak. Úgy érezte magát, mint az a tehén, akin a sikertelen fejőgépet kipróbálta, vagy mint egy felkötözött paradicsompalánta.
Sture-nak nem volt elegendő akaratereje hozzá, hogy leszedje szemén lévő kötést. Két alkalommal érezte, hogy kicserélték, míg aludt, mert megváltozott a szaga. Sture Modig nem panaszkodott. Tudta, hogy ilyen az élet, néha nehéz, és olyankor türelmesnek kell lenni, míg kiderül, mi történik.
Nagyjából egy hónappal később arra eszmélt, hogy valaki áll az ágya mellett és beszél hozzá.

(W. Wharton: Büszkeség)

 

 

Az én azért jött létre

Vissza

Az én azért jött létre, hogy a tudatunkba beáramló, a figyelmünket követelő információáradat összegubancolódását megakadályozza. Ezért van szükség az információk megfelelő osztályozására és sorrendbe tételére. A figyelmünk így az egyik információt előbb érzékeli, mint a másikat. Az információknak ezt a sorrendiségét nevezzük céloknak.
A cél egy csatorna, amelyben keresztül beáramlik a pszichikus energia. Így az ént, a célok hierarchiájának tekinthetjük, mivel a célok határozzák meg, hogy mire figyelünk, és hogyan. Ha tudjuk valakiről, milyen célt részesít előnyben, akkor általában meg lehet előre mondani, hogy minek szentel az illető pszichikus energiát, és ezzel meg lehet jósolni a várható viselkedését.

Huxley a sziklamászást javasolta a nevelés megalapozására. Szerinte ez a sport megtanítja a fiatalokat arra, hogy a túlélés bizonyos képességek fejlesztésén – a kockázatokra, a váratlan eseményekre való felkészülésen – múlhat. E tevékenység élet és halál kérdése lehet. Emellett a sziklamászó megtanul felelősséget érezni a másik ember iránt, és megtanul bizalommal lenni a kötél másik végét tartó társával szemben.
Létezik-e ennél kézzelfoghatóbb módszer a komplex személyiség kialakítására?

(Csíkszentmihályi: A fejlődés útjai)

 

 

A nő az élet

Vissza

„Eszerint hagyományosan a nők a természetesség megtestesítői, míg a férfiak a társadalmi rend ellenőrzői. A férfiak a társadalmi küzdelemmel, a nők az élettel állnak meghitt kapcsolatban. Ezért a férfi számára a nő az élet. A férfi a nőn keresztül kapcsolódik az élethez.”

(Capmabell Joseph)

 

 

Egzisztenciális vákuum

Vissza

Frankl szerint, valóban ma már nem szexuális frusztrációval állunk szemben, miként Freud idejében, hanem egzisztenciális frusztrációval.
Nagyjaink tipikus kliense, nem kisebbrendűségi érzéstől szenved, mint Adler idején, hanem egy mérhetetlen értelmetlenségi érzéstől, amely üresség – érzéssel társul, s emiatt beszél egzisztenciális vákuumról.

 

 

Nekem szükségem van rá, mert én élni akarok

Vissza

– Tönkre akarok tenni a droggal a szervezetedet? Lassú halált akarsz halni a piától, a fűtől, a kokaintól? – A hangja mennydörgésként zengett az előadótermekben.
– Az autóddal együtt te is totálkáros akarsz lenne? Meg akarod ölni magad? Leugranál a Golden Gate hídról? – Tényleg ezt akarod?
Nos, akkor add inkább nekem a testedet!
Hadd éljek benne én!
Nekem szükségem van rá, mert én élni akarok.

(Yalon: A magyar macska átka)

 

 

Mind mágnesek vagyunk, csak mágnesek

Vissza

– Elvinne?
– Hová készül?
– Csak autóznék.
– Hát én ööö … dolgozni megyek.
– Mind mágnesek vagyunk, csak mágnesek. Egymás mellett. Taszítják egymást, ha túl közel vannak. Eltaszítják. Teljesen hiába rakják össze őket. Ez néha sok nekik és kioltják egymást. Naaaa most ki vagyunk oltva? Dolgozik?
– Ott lent.
– Tudta ezt?
– Nem.
– Segít nekem?
– És miben, pénz kell?
– Az jó. Ez kóser. Most mit nevet.
– Kóser. Hát rég hallottam ezt a szót.
– Én szoktam, de bent mi van? … Ezek ilyenek, de azért vannak határok is, nem csak a mágneses mezők. Ez is benne van ám. A mágnesen mezők miatt húzunk ilyen kerítéseket, ezért építünk mindent.(sír) Hogy védekezzünk, hogy csak tisztes távolságból nézzük egymást. Aztán meghúzzuk a határvonalat. De nem ez a célunk. Más az előjel, érti? … Ezért aztán nincs segítség. Vagyis igazi segítség az nincsen. Maga fél tőlem? Megértem. Mennie kell. Tudom. Tudom.
– Hát minden jót.
– Kösz a pénzt.
– Jó.
– Mondja csak. Mondja. Mmmoondja. Megölelne? Kösz. … Maga angyal?
– Hmm, nem.
– Csak azt akartam, hogy máskor.
– Jól van.
– A szeretetnél nincs jobb. Nincs csodálatosabb.

(Sean Penn: Szeretetvágy c. film)

 

 

Ha a történetben van valami abnormális

Vissza

Ha a történetben van valami abnormális, akkor a körülményei is azok.
Thomas Szász:
…a társadalom által rendellenesnek tartott devianciák pusztán csak „életünkben felbukkanó nehézségek, nem pedig jelei, hogy az egyénnel valami alapvető gond van”.
Szász meggyőződése, hogy a társadalmak kizárólag azért alkották meg az elmebetegség fogalmát, hogy a társadalmi rendet fenyegető egyének szokatlan működés mintáinak ellenőrzésére és megváltoztatására tett erőfeszítésikre igazolást nyerjenek.

 

 

És magának?

Vissza

Ha egy rossz éjszak után – már pedig a kórházban minden éjszaka rossz – napközben szundikálni szeretnék, legalább nyolc emberi lény gátol meg az alvásigényem kielégítésében. Az alkalmazottat nem érdekli, amikor benyit a szobába, hogy alszik-e a beteg vagy sem. Jó reggelt – harsogják – …volt széklete? Nem volt. És magának?

(Charlotte Roche: Nedves tájak)

 

 

Belemerevednek a szépségükbe

Vissza

Ezek a nők nem tudják, hogy minél alaposabban ápolják a testüket, annál jobban belemerevednek a szépségükbe. Tartásuk, mozgásuk erőltetett, és persze nincsen szexepiljük, hiszen félnek, hogy szétzilálják a gondos fáradozásuk eredményét. Az ápolt nő arról ismerszik meg, hogy külön-külön dogozza meg haját, körmét, ajkát, szemöldökét, lábát, arcát, bőrét és kezét. Színez, hosszabbít, fest, borotvál, szőrtelenít, huzigál, kenekedik… remekművet alkot: saját magát… Az ilyen nőt senki sem meri tapizni, pláne megbaszni.

(Charlotte Roche: Nedves tájak)

 

 

Részletek Ádám naplójából

Vissza

Vasárnap
Amikor felébredtem, már nem voltam egyedül… az új teremtmény – a hosszú hajú!

Hétfő
Valószínűleg esőt kapunk… miért beszélek többes számban? Mi az, hogy mi?

Kedd
Az új teremtmény folyton beszél.

Szerda
A dolgok elnevezése vígan folyik… közben a hosszú hajú olyan logikát árul el, amely ellentmond az enyémnek – tehát nem is lehet helyes. Tudniillik a világért sem akarja abbahagyni azt az undok szokását, hogy a dolgokra neveket akasszon. Minden erőlködése, persze, teljesen kárba veszett, hiszen hiába hívja nevükön a dolgokat, akkor sem jönnek. Teljesen mindegy neki, hallgatnak-e a dolgok a nevükre, vagy sem – csak hívja őket továbbra is fáradhatatlanul.

Csütörtök
A hosszú hajú túl sok gyümölcsöt eszik. A legaggasztóbb: főleg az almát kívánja meg. Jellemző a logikájára, hogy karcsúsága kedvéért kockára tenné még a Paradicsomot is.
Azt meséli, hogy őt az én testem egyik bordájából alkották. Ezzel a mesével az a célja, hogy létezésének és egyéniségének a felelősségét reám hárítsa.

Péntek
Azt tanácsoltam, hogy kerülje a tiltott fát, eszébe ne jusson hozzányúlni. Erre azt felelte, hogy semmi közöm hozzá. Utóvégre nem vagyok ura és parancsolója. Nyilván ezzel akart viszonyunk rendezésére kényszeríteni.

Szombat
Olyasmi történt, amit az emberiség soha nem fog kiheverni. … állatok ezrei legelésztek itt békésen …ám egyszerre borzalmas ordításban és morgásban törtek ki. Rögtön tudtam, mi történt: a hosszúhajú evett a tiltott fa gyümölcséből.
Bár különösen hangzik, de éppen ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy érzéseim a hosszú hajúval szemben megváltoztak. Egészen boldog voltam, amikor megjelent és hozott néhányat azokból a sokat vitatott almákból. Nem volt más választásom, olyan éhes voltam, hogy meg kellett ennem az almákat – persze elveim fenntartásával. Már régebben tapasztaltam, hogy ezek az elvek szépek és jók lehetnek, ám az éhség sem ismer semmiféle elveket.

Az utóbbi időben néha olyan gondolatom támad, hogy van valami vonzó a hosszú hajú egyéniségében. Különösen egyes testrészei érdekelnek – éppen azok, amelyek az enyémtől különböznek. Hát nem furcsa? Most is ezekre gondoltam, amikor hirtelen eltakarta levelekkel és lombos gallyakkal. Megkérdeztem tőle, mit jelent… és letéptem…amint láttam, hogy meztelenül áll előttem egészen kijöttem a sodromból. Csodálkoztam saját hangomon, ahogy leszidtam és ráparancsoltam …ne mutogassa magát ilyen szemérmetlenül.

 

 

Részletek Éva naplójából

Vissza

Vasárnap
Afféle kísérleti alanynak képzelem magamat. Igen ám, de ha kísérleti alany vagyok, akkor csupán csak én lennék az? A mi szép világunk majdnem tökéletes … mindössze egy hét alatt készült. A sietség miatt tegnap este meglazult a Hold, elkezdett csúszni, majd eltűnt a szemhatáron.

Hétfő
Tegnap este bizonyos látótávolságból követtem a másik kísérleti alanyt, hogy megállítsam létének célját…úgy sejtem, ez egy férfi. Bár férfit még sohasem láttam, olyan, mint a répa. Bár az is lehetséges, hogy valami szobor.

Kedd
Tegnap este visszahozták a Holdat. Ő nagyon félénk és tartózkodó, ami egyébként nem zavar engem… Gyakran emlegettem neki a mi szót, mert láthatólag hízeleg neki, hogy őt is belefoglalom. Igyekszem hasznossá tenni magamat, hogy fokozzam az elismerését, egy pár nap óta az állatok és tárgyak elnevezésének munkáját teljesen levettem a válláról. Szemmel láthatóan nagyon hálás ezért, mert a szellemi munka nem valami erős oldala…nem tud okos elnevezést kigondolni…de azért ezt nem éreztetem vele. Amint megjelenik egy új teremtmény, azonnal elnevezem, hogy nehogy kínos helyzetbe hozzam.

Szerda
Megpróbáltam leütni egypár almát az Ő részére, de nem sikerült. De azt hiszem, a puszta jó szándék is örömet szerzett neki. Ezek tiltott gyümölcsök, azt mondta, hogy csak kellemetlenségem lehet belőle. De azt se bánom, ha neki örömet szerezhetek vele. Sajnos igen keveset beszél.

Csütörtök
Ma véletlenül felfedeztem, hogy száraz fák dörzsölésével tüzet lehet gyújtani. …Tulajdonképpen egy darab fából – fésűt akartam készíteni, ezért dörzsöltem, a másikhoz, hogy szép sima legyen…

Péntek
Sok ismeretet elsajátítottam már és bátran elmondhatom, hogy műveltségem most már tökéletes. Kezdetben roppan tudatlan voltam. Hányszor bosszankodtam, hogy nem tudom meglesni a vizet, amint folyásával ellenkező irányban hazafelé igyekszik. ..rengeteg kísérlet kellett hozzá, amíg sikerült megállapítanom, hogy a folyó csak sötétben folyik visszafelé. Ezt abból állapítottam meg, hogy a Tó sohasem ürül ki, …tehát a folyó újra feltölti.

Szombat
A paradicsom elveszett ugyan, mégis elégedett vagyok, mert így találtam meg Őt. Szeret engem, amennyire ért hozzá, és én szenvedélyes szívem egész tüzével szeretem Őt. Azt hiszem, ezt fiatalságom és nemem teljesen érthetővé teszi. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem, akkor veszem észre, hogy nem tudom, és valójában nem is akarom tudni. Ebből következik, hogy szeretetnek ez a fajtája nem az ésszerű meggondolás eredménye, mint az a szeretet, amit a többi állat iránt érzek. …egyik-másik madarat csicsergéséért kedvelem, de Őt nem az énekéért szeretem. Nem, nem. Minél többet énekel, annál nehezebben tudom megszokni. Mégis gyakran kérem, hogy énekeljen, mert meg akarom tanulni, hogy mindent szeressek, ami őt érdekli…bár olyan hangja van, hogy a tej is megsavanyodik tőle, de nem baj. Meg lehet szokni a savanyú tejet is. Miért szeretem hát, Úgy látom, csak azért, mert férfi! Az előbb is említettem: a szeretetnek ez a fajtája nem érett megfontolás és tudás gyümölcse. Az ilyen szeretetről egyszerűen azt kell elmondani: van, megvan, itt van, és senki sem tudja, honnan jött, és így van jól.

 

 

A férfi lassan közeledett, undorítóan és hatalmasan

Vissza

A férfi lassan közeledett, undorítóan és hatalmasan, és nemcsak ő volt az már, hanem Mary apja is, amint fenyegetően mind közelebb jön.
Mary már nem a bennszülött kipárolgását érezte, hanem az apja mosdatlan szagát. Betöltötte a szobát dohosan, mint az állatok bűze, és Marynek megroggyant a térde, orrcimpája kitágult, hogy tiszta levegőt szippantson be, és a feje megszédült, Félig öntudatlanul falnak támaszkodott, s majdnem kiesett a nyitott ablakon. A férfi odalépett hozzá, karjára tette a kezét. A hang, amely megszólalt, az afrikai hangja volt. Vigasztalta Dick halála miatt, oltalmazó szavakat mondott, de ugyanakkor az apja is volt, fenyegetően, borzalmas, férfivággyal érintette meg.
De hát mit követett el? És mi ez az egész? Miben bűnös Mary Turner? Semmiben, mert Ő szándékosan nem vétkezett. Lassan, lépésenként jutott el ide, egy akarat nélküli nő ül az ócska, roncs pamlagon, amelynek még a szaga is mocskos, és várja, hogy eljöjjön az éjszaka, amely majd végez vele.
Ha ő már nem lesz többé – gondolta – ez a ház is elpusztul. Megöli a bozót, amely mindig gyűlölte a…

(Doris Lessing: A fű dalol)

 

 

Biztosan nem először csinálta. Nem gondolod?

Vissza

Kérdés: Akkor sem hittem – és nevetséges módon ma sem hiszen -, hogy ami ezután történt, azért történt, mert Olívia akarta. 1951-ben …nem volt szokás egy hagyományosan nevelt fiú és egy jól nevelt lány között. El sem tudtam képzelni, hogy Olívia netán vonzónak talál, nemhogy kívánatosnak. Azt sem tudtam elképzelni, hogy Olívia azért csinálja, amit csinál, mert jólesik neki. …Mikor később visszatértem a szobába, Elwyn még tanult. Visszaadtam neki a LaSalle kulcsát. …De hát most mosakodjak meg, vegyek pizsamát és feküdjek le úgy, hogy egy szót sem szólok a rendkívüli dologról, ami velem történt? Azért csak elszántam magam a hallgatásra, s már-már sikerült is, de vagy negyed óra fekvés után, amikor Elwyn továbbra is az íróasztal fölé hajolt, hirtelen felültem az ágyban és kiböktem: – Leszopott.
– Ühüm – nyugtázta Elwyn anélkül, hogy felemelte volna a fejét a könyvről.
– Leszoptak.
– Ja – felelte kisvártatva, és jól megnyomta a jét annak jeléül, hogy figyelmét ezután is a tanulnivaló köti le, mindegy, miről akarok én itt hablatyolni
– Pedig nem is kértem – álmomban se jutott volna eszembe megkérni. Nem is ismerem. Mégis leszopott. Hallottál már ilyet?
– Nem – felelte Elwyn.
– Azért van, mert elváltak a szülei.
– Ezt Ő mondta?
– Nem mondott semmit. Csak gondolom. Fogta magát, leszopott. Odanyúlt a sliccemhez, és anélkül, hogy bármit csináltam volna, lehúzta a cipzárt, kivette és leszopott.
– Hát igazán nagyon örülök, Marcus, de, ha nem haragszol, most tanulnom kell.
– Köszönöm a kocsit. Meg sem történt volna a kocsi nélkül.
– Rendben gurult?
– Tökéletesen.
– Muszáj is, most zsíroztam meg.
– Biztosan nem először csinálta. Nem gondolod?
– Lehetséges.
– Nem is tudom mit kezdjek ezzel az egésszel. Nem tudom találkozzak-e vele ezek után.

A felelet:

– Szevasz Marc – mondta
-A szia, szia – feleltem
– Azért csináltam, mert annyira tetszettél.
– Tessék?
– Mondom, azért csináltam, mert annyira tetszettél – mondta -, tudom, hogy nem érted a dolgot. Tudom, hogy ezért nem keresel, és ezért nem veszel észre az órán. Úgyhogy majd segítek megérteni. Szája mosolyra nyílt, s én arra gondoltam, ezzel a szájjal, mindenféle unszolás nélkül, teljesen magától. És még én szégyellem magam
– Van még valami homály? – kérdezte
– Nem, nem semmi probléma.
– Dehogynem – felelte, most már összevonta szemöldökét, s valahányszor változott az arckifejezése, változott a szépsége is. Nem egyetlen szép lány volt, hanem huszonöt különféle szép lány.
– Százmérföldnyire vagy tőlem. Nem igaz, hogy semmi probléma.
– Csináltad ezt már mással is?
– Igen – felelte habozás nélkül. – Veled még nem csinálta senki?
– Meg sem próbálta.
– Szóval ribancnak tartasz – mondta újabb homlokráncolással.
– Szó sincs róla – siettem megnyugtatni.
– Hazudsz. Azért nem állsz szóba velem. Mert ribanc vagyok.
– Csak meglepődtem – mondtam -, semmi más.
– Az eszedbe sem jut, hogy én is meglepődtem?…MEG AKARTAM ADNI, AMIRE VÁGYSZ. Olyan nehéz ezt felfogni? Uramisten – fakadt ki-, mi bajod?
Most, hogy tudom, …az alkohol miatt kellett eljönnie, és három hónapos kórházi elvonókúra segítségével sikerült leszoknia az ivásról (húszévesen), még nyomósabb az ok, hogy távol tartsam magam tőle. …Mégis, bár meg voltam győződve, hogy nem szabad foglalkoznom ezzel a lánnyal, írtam neki. Válaszul a következőt kaptam: „nem találkozhatunk. Megint csak elmenekülsz majd előlem, most azért, mert meglátod a forradást a csuklómon. Ha a randevúnk estéjén észreveszed, őszintén megmagyaráztam volna. Felkészültem rá. Nem akartam rejtegetni… Öngyilkos akartam lenni… ezért voltam…

(Philip Roth: Düh)

 

 

Ezért a férfi számára a nő az élet

Vissza

Eszerint hagyományosan a nők a természetesség megtestesítői, míg a férfiak a társadalmi rend ellenőrzői. A férfiak a társadalmi küzdelemmel, a nők az élettel állnak meghitt kapcsolatban. Ezért a férfi számára a nő az élet. A férfi a nőn keresztül kapcsolódik az élethez.
(Joseph Capmabell)

 

 

Jöttél-mentél, aludtál, ettél-hánytál

Vissza

Ritácska!
Most, hogy elmentél, itt ülök a szobámban, és határtalan ürességet érzek. Haragszom, hibáztatlak, de valahogy úgy érzem, ez nem a Te döntésed. Hetek óta minden számonkérésemet leráztad magadról, már azzal sem nagyon törődtél, hogy valami látszat-rend legyen körülötted.
Jöttél-mentél, aludtál, ettél-hánytál, én pedig hallgatva, ordítva magyarázatot vártam.
Ez a távozás nem Rád vall. Csendben összepakolni és suttyomban kiosonni a lakásból? Mikor észrevettem, mire készülsz, semmit sem mondtál. Se azt, hová mész, se azt, kihez.
Nyugtathatnám magam, hogy felnőtt vagy, meg akarod tapasztalni az önállóságot, most csak magadra számíthatsz, felelős vagy a saját döntéseidért, de Téged ismerve tudom, nem erről van szó. Ezek az „emberek” kihasználják a betegségedet, a gyengeségedet…
Sajnálom, hogy nincsenek igazi barátaid, akikkel megbeszélhetnéd ezt, tanácsot adhatnának…
Tudom, hogy egy szülőnek nincs akkora hatalma, mint egy barátnő odavetett megjegyzésének.
Most csak abban reménykedem, hogy nagyon gyorsan rájössz, nem a szabadságot választottad. Bármilyen bura indokkal jössz is vissza, mi várunk, de én visszahozni nem tudlak.
Anya

(Sinkáné-Sinka Rita: Kővirág – A drogpokol hétköznapjai)

 

 

Az őskori ember minden élettevékenységében világosan élt a cél, hogy a földet szent kertté tegye

Vissza

Az őskori ember minden élettevékenységében világosan élt a cél, hogy a földet szent kertté tegye. Az őskori ember a földi életet nem is tudta másként elképzelni és megérteni, csak mint feladatot és küldetést, hogy műveljen. A művelés értelme pedig kultusz volt: megszentelt tevékenység, hogy az ember élete végén megkönnyebbülten azt mondhassa: sorsom a föld művelésében telt el, fölemeltem a földet azzal, hogy virágzóbbá, termékenyebbé tettem, hogy embertársaimmal együtt a békét szolgáltam, hogy egészséges gyermekeket hoztam a világra és azokat felneveltem, hogy a háborúban helytálltam, az igazságot vallottam és mondtam, és így a világot Isten kertjéhez közelebb vittem. Ainjahita, az iráni istennő mondja himnuszában: ”Dicsőség neked, Isten, hogy itt lehetek a földön, hogy azt termékennyé tehetem, paradicsomi kertekké – jó lesz az Istennek és az őt szolgálóknak e méltó lakóhelyen, a virágzó kertben lakni!”

(Hamvas Béla: Sciencia Sacra I./VI.)

 

 

Egyetlen tisztességes ember is képes változást hozni

Vissza

„Egyetlen tisztességes ember is képes változást hozni”
„Tanú vagyok, nem bíró. De a megöltek nevében nem bocsáthatok meg, csak a magam nevében. A háború után azt hittük, bizonyos dolgok többé nem történhetnek meg, hiszen láttuk, hová vezet a gyűlölet. És most ismét nyilas egyenruhában látok masírozni fiatalokat Budapesten, akik nem törődnek azzal, micsoda fájdalmat okozott már ez az egyenruha az én népemnek, a zsidó népnek. Mi történt a magyar társadalommal? Miért nem kiáltanak, hogy ezt nem tűrik meg maguk között?” Elie Wiesel, aki a saját bőrén tapasztalta, hová vezet a gyűlölet, fájdalmasan vegyes érzésekkel utazik el Budapestről. És nekünk bele kellett nézni a szemébe, amely oly sokat látott.

(Elie Wiesel: Kezünkben a válasz)

 

 

A fogyasztói társadalom uralomra jutásával a nő is tömegcikké vált

Vissza

Az 1922-ben publikált könyv szerint „A fogyasztói társadalom uralomra jutásával a nő is tömegcikké vált. Csereértéke testének szexuális használati értékével azonos. A fogyasztói társadalom az első olyan képződmény a földön, amely nem tart igényt a hagyományos női funkciókra….nem csupán arról van szó, hogy a nő szeretetének biztonságát a bizonyosságot kínáló tudományosság, a női jóságot az áruk jósága, a női szellemet a tömegkultúra helyettesítette. Az történt, hogy….az élet minden területét átható reklám és manipuláció azt sugallja, hogy a fogyasztás tesz éretté, és tesz beavatottá. Az emberek automatikusan rengeteg, többé-kevésbé lényegtelen dolgot kapnak meg, amelyek nemcsak elárasztják őket, de meg is fosztják a mindennapi apró megküzdések és erőfeszítések örömétől. Meg vannak fosztva attól, hogy kipróbálják saját erejüket, megtalálják életük hétköznapi igazságait. A gyermekes vágyakban tartó társadalomban nem avatódnak férfivá a férfiúk, érett férfi híján pedig érett nőre sincs igény.

(James Joyce: Ulysses)

 

 

Újabb és újabb körsáncokat mélyít a biztos pont körül

Vissza

A kutatás lényege az összpontosítás, a visszatérés, az elmélyítés, a türelmes bányászás, amely újabb és újabb körsáncokat mélyít a biztos pont körül. Ez a pont változatlan, de csak ezzel a sokszoros és mindig újra kezdet közelítéssel érhető el. …A variációban a látszólag jelentéktelen különbség is nagyon fontos, van valami, amit határozott szerénységnek vagy legalábbis a mű szent tartalmát illető tartózkodásnak neveznék.
A bizalom egyben egyetértés és tisztelet, a tudat, hogy önmagunk maradunk akkor is, ha a másikhoz alkalmazkodunk, hogy másvalaki vonásainak felidézésével a saját arcunkat fedezzük fel, és hogy a csodálat bűvöletében is lehet alkotni. Néha úgy gondolom, hogy van valami, amit a variáció erkölcsének, vagy, ha úgy tetszik, metafizikájának neveznék. …nevezetesen azt, hogy az egyedi, az csapda, mert az ember mindig egy sorozat része, vagyis korántsem olyan individuális, mint képzeli, és minden baja abból származik, hogy megszállottan kutatja, miben különbözik mástól. Az eredetiség csak illúzió, az öntelt igényesség formája. Következésképpen az igazi szabadság (és az igazi bölcsesség) az ismétlés szükségszerűségének tudatából születik. És az alázat, mely…. az ismétlés a határ láthatóvá tételének egyik módja” a határnak a képzeletbeli vonalnak, amelyen túl a dolgok értelmüket vesztik, és „nevetés hangzik el” …néha szorongok attól, hogy minden mindig ismétlődik …hiszen a história mindig egy és ugyanaz. ..Én pedig csak szegény Balek változata vagyok, és Balek csak a lóvá tett márki más kiadásban. Csakhogy az a bolond, aki nem akarja látni, hogy minden mindig ismétlődik és mint Mozart fiatal szerelmesei, abban a dőre hitbe ringatja magát, hogy el tudja szakítani a variációk végtelen láncát.

(Francois Ricard)

 

 

Gonosz átok telepedett a tájra

Vissza

„Aztán egyszer csak valami különös rontás támadt a vidékre és többé semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. Gonosz átok telepedett a tájra: megmagyarázhatatlan betegség vitte el csirkéket, s a birkák és tehenek is megbetegedtek és elpusztultak. A halál árnyéka borult mindenre. …A családokban sokféle nyavalya ütötte fel a fejét… És az a különös csend. Például a madarak – hol vannak?… Néma csönd ülte meg az erdőt, a földeket és a mocsarat… Nem gonosz varázslat, nem valami ellenséges hadtest némította el a vidéket. Az emberek mindent maguknak köszönhettek.”

(Rachel Carson: A néma tavasz)

 

 

„A paraszt és a csacsi” – tanmese

Vissza

Egy nap a paraszt szamara beleesett kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni, nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek.
Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki
csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

 

 

De keljen föl, ne maradjon fekve

Vissza

Az ember mindig elesik és mindig fölkel. De keljen föl, ne maradjon fekve. Na most én azt gondolom, hogy van a mi nevelésünk, ideálképzésünknek egy hiányossága, hogy nem tanítjuk meg az embereket, hogy kell fölkelni. Hogyan kell fölkelni a földről, amikor kiütötték az ember. Mert van valami az emberben, ami ezt megakadályozza. Ezt számomra az imént már említett Mérei Ferenc világította meg, amikor volt egy nyilvános interjúja a Kossuth rádióban Szilágyi Jánossal, aki azt kérdezte tőle, hogy mondja tanár úr, mi a hiteles élet lényege? Mitől lesz egy élet hiteles? Mérei pedig azt mondta, hogy fiam, ez egy nagyon egyszerű kérdés. Az életben nem kell mindig jól járni. Aki föladja azt a belső kényszerét, hogy munkájában, az üzletében, a hivatásában, a szerelmi kapcsolataiban, a barátságaiban, a különböző élethelyzeteiben neki jól kell járni, neki mindig győztesen és nyertesen kell kikerülni, annak nagyon hiteles lehet az élete. Már csak azért, mert vannak az életnek olyan aspektusai, amiket csak földön fekve lát az ember, Ha kiütötték. Akkor veszi észre. És ebből érték lesz az életében.

(Popper Péter)

 

 

Talán attól félnek, hogy letépem róluk a ruhát

Vissza

Aki egy nyelvet mélyebben ért, mélyebben érti a másikat, sőt az anyanyelvét is. Aki szenvedélyesebben ragaszkodik kedveséhez, szenvedélyesebben fog ragaszkodni a barátjához és a szülőföldjéhez és családjához. Aki mélyebben gyönyörködik a tavaszban, az mélyebben gyönyörködik a művészetben és minden szépségben. Az egyik szenvedély nem rontja a másikat, ha pozitív. Hanem saját tüzét átadja, s azt is éleszti. S amikor az emberben vonzalom, kapcsolat, szenvedély, becsvágy, öröm, tisztelet, lendület, ösztön, értelem egymás tüzétől átégve a legmagasabb pontra felér, egyszerre az élettüzek lángjában átlátszóvá lesz. Az alétheia nem azért átlátszó mert üveges, akkor lenne átlátszó, ha üres lenne. Fölfedett, mert éppen: tele van -, éspedig tele élettel.

 

 

A megsemmisítő, végső nagy titok

Vissza

„az igazság az, hogy bárkit imádok lefesteni. A gond mindig azzal van, hogy rávegyem őket, üljenek meg egy helyben. Mikor ezt kérem, furcsán viselkednek. A nők azt gondolják, hogy valami mást forgatok a fejemben. Senki nem hiszi el, hogy akad valaki, aki tényleg csak nézni, figyelni, beszélgetni akar a másikkal. Mindenki magányos, valami többet akar, de nem tudja, mi az, sem hogy miképp szerezze meg. A megsemmisítő, végső nagy titok: az öröm.
Gyakorlatilag az összes férfi keresztbe teszi a lábát és összefonja a karját a mellén, talán attól félnek, hogy letépem róluk a ruhát.
Én azonban elsősorban művész vagyok. A férfiak egyébként is olyan ostoba életet élnek, folyamatosan védelmezik értékes sérthetetlenségüket, hamis birodalmukat. Közben legtöbbjük fél, hogy rájönnek, nincs otthon senki.
Díszletekben élnek, mint valami hollywoodi stúdió, cifra homlokzat, mögötte semmi, minden a turistáé.
Általános tapasztalat, hogy a férfiak egyre láthatatlanabbak lesznek, eltűnnek a történeteik mögött. Már a nők között is akadnak olyanok, akik kezdenek átlátszóvá válni, megfelelő fényviszonyok között át is látok rajtuk…
HOGYAN TÉRHETÜNK KI AZ ÜRESSÉG ELŐL?
ELŐSZÖR VOLT AZ ÜRESSÉG, MAJD A SZÓ. AZTÁN A VILÁG ÉS A KÖRFORGÁS NEM ÁLL MEG”

(William Wharton: Áttetsző)

 

 

Ezt történetesen egy orális szívességért kaptam

Vissza

„Egy ember természetének gyakran a legkétségbeesettebb része a legeredetibb. Így aztán olyan emberek, akik nem tudják elviselni az élet fájdalmait, új rendszereket erőszakolnak a világra. Létrehozóikat igazából nem érdekli, hogy milyen az illető rendszer, számukra csak az a fontos, hogy egyedülálló legyen… Ha egy saját kötettel nem rendelkező költő egy másik poéta művében valamelyik saját költői képét fedezné fel, nem töltetné el megelégedés, hiszen ő nem a kép vagy annak nyilvánosságra hozatala mellett kötelezte el magát: ő csak az ideájához ragaszkodik, hogy nem kötődik a valóságosan létező világhoz, és képes elmenekülni a valóságos dolgok fájó ténye elől.
…Bárcsak tudnám, hogy miért érdekeltem őt annyira! Most visszatekintve mintha fel akart volna készíteni valamire… ásítozott, és az olajbogyó magvakkal játszott. Megjegyzése úgy ért, mint derült égből a villámcsapás… egy könyvet nyomott a kezembe:
• Ezt történetesen egy orális szívességért kaptam, amelyet egy vendéglős barátomnak tettem. Imakönyv, de neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.
• Te hazug disznó, ez egy angol-görög társalgási zsebkönyv.
• Az imádság: tolmácsolás. A felnőtt gyermekké fordítja le magát, és olyan nyelven könyörög, amit maga is alig ért.
• Te szándékosan gyötörsz engem.
Aha, hamarosan itt a Karácsony Indiában is. Az indiai család nem pulyka, és a karácsonyi éneket nem égő fahasábok, hanem égő karácsonyi holttest mellett énekli, a gyermekek pedig egy Bhagvad-mikulás csengettyűjét várják…”

(Leonard Cohen: Szépséges lúzerek)

 

 

Úgy jelentünk meg itt, mint aki rózsabokorban született

Vissza

„Elindultunk a közigazgatási hivatal barakkja felé. – Csak nem akarnád, édes öcsém – mondja Haroux -, hogy papír nélkül engedjenek mászkálni: S ha nem is te lennél, hanem valaki más? – És milyen bizonyítékuk van rá, hogy nem vagyok valaki más: Úgy jelentünk meg itt, mint aki rózsabokorban született. Könnyen lehetnénk valaki más. Haroux jól mulat. – És az eskü szentsége, barátocskám? Eskü alatt kijelentjük, hogy kik vagyunk. Az eskü, az neked smafu? Haroux jól mulat. A szívével valami zűr van, az orvos bizonyára abba a hatvan százalékba sorolta, amely nem marad meg, de hát süt a nap, és elvégre füstbe is mehettünk volna”…

(Jorge Semprun: A Nagy utazás)

 

 

Első ízben ébredtem rá, hogy a városi nép másféle

Vissza

Első ízben ébredtem rá, hogy a városi nép másféle. Kevés köztük a rabszolga. Gondolom ez a civilizáció fejlődésének útja. Habár a rabszolgaság kérdésében nem látok tisztán. Eszembe jut Perszeusz a könyves-szobájában, aki munkájával elégedetten, sötét gyanakvással tekintett a „szabadságra”. Végül is, ha Rabszolgaság a szabadság korlátozásával egyenlő, akkor tényleg vannak rabszolgasorban sínylődök, például a bányamunkások. De hát ott vannak a szántóvetők, akik ökör híján magukat fogják az eke elé. Egy kifejezést keresek, remélem, eszembe jut: Minden mérték kérdése. Az egyik ember mindig is igénybe vette a másik munkáját. Ennek mértéke változó, a legnyomorúságosabb rabszolgától a választott munkával kötött boldog nászig terjed a skála.
Bármely esetben elmondható, hogy valamennyien az istenek vagy az istenek ideájának rabszolgái vagyunk, vagy ha arról van szó a törvény alávetettjei.
A korlátozás az élet egyik eleme. Igen a fejem megint zavaros, mint mindig.
Egyszer Ionidész azt mondta: A háromlábú zsámolyon te vagy a világ legszabadabb embere. Mondtam, hogy ezt hallva könnyekben törtem ki, és azt sem tudtam, miért? Most viszont már tudom. Az isten vagy az isten ideájának ragszolgája voltam.

(W. Golding: Kígyónyelv)

 

 

Az őskori ember a földi életet nem is tudta másként elképzelni

Vissza

Az őskori ember minden élettevékenységében világosan élt a cél, hogy a földet szent kertté tegye. Az őskori ember a földi életet nem is tudta másként elképzelni és megérteni, csak mint feladatot és küldetést, hogy műveljen. A művelés értelme pedig kultusz volt: megszentelt tevékenység, hogy az ember élete végén megkönnyebbülten azt mondhassa: sorsom a föld művelésében telt el, fölemeltem a földet azzal, hogy virágzóbbá, termékenyebbé tettem, hogy embertársaimmal együtt a békét szolgáltam, hogy egészséges gyermekeket hoztam a világra és azokat felneveltem, hogy a háborúban helytálltam, az igazságot vallottam és mondtam, és így a világot Isten kertjéhez közelebb vittem. Ainjahita, az iráni istennő mondja himnuszában: ”Dicsőség neked, Isten, hogy itt lehetek a földön, hogy azt termékennyé tehetem, paradicsomi kertekké – jó lesz az Istennek és az őt szolgálóknak e méltó lakóhelyen, a virágzó kertben lakni!”

(Hamvas Béla: Sciencia Sacra I./VI. A sekína)

 

 

Értsük meg a szenvedélybetegségek természetét

Vissza

Hasonló kötet játékszenvedély-betegség témában nem jelent meg Magyarországon, sőt a téma ma még a szakirodalomban is meglehetősen elhanyagoltnak számít. A társadalom, úgy tűnik össze-hasonlíthatatlanul érzékenyebb a kémiai szerekkel kapcsolatos függőségekre (különösen az illegális szerekre), miközben a viselkedési függőségek széles skálájának. Veszélyeit alig-alig képes felismerni. Alapjaiban torzító nézetből fakadhat ez, amelyben a személy jelentősége a háttérbe szorul, s az előtérbe a szenvedélyt keltő dolog kerül. Márpedig a drogok valóban félelmetesebbnek és pusztítóbbnak tűnhetnek, mint a játék. A problémák megítélésében azonban mégiscsak megfeledkezünk arról, hogy semmi sem önmagában válik pusztítóvá, hogy nem a drog a veszélyes, hanem a drogok használata, és természetesen nem a játék, hanem az életből minden más fontos tevékenységet kiszorító kényszeres játszás. S az, hogy ki is válik rabjává akár a drogoknak, akár a játéknak az legalább oly mértékben függ a személy jellemzőitől, problémáitól, érzékenységeitől, mint magától a szertől. A könyv üzenete, hogy az emberben keressük és a személyes sorson keresztül értsük meg a szenvedélybetegségek természetét.

(Fekete Péter: Szerencsejáték életre-halálra)

 

 

Ami velem történik/történt, az nem tragédia, csak ha annak fogom fel

Vissza

Járt hozzám egyszer egy fiatalember. Úgy tűnt, mintha csak ezért járna hozzám, hogy meggyőzzön engem arról, mennyire rossz élete van. Egy tréningen a pozitív átkeretezést gyakoroltuk, egyik kollégám azt mondta: „ A víz alámosta a házunkat, és megsüllyedt a sarka” Erre én: „ Ne viccelj, házatok van?”
Egyszer egy nő írt nekem, hogy unja az életét. Van egy kislánya, de két gyereket szeretne. A férje kívánja őt, de őneki nincs kedve a sexhez. Már harminchat éves, mindjárt vége az életének. Állása bizonytalan, és ő nem ért semmihez. És a gyermekkora is rossz volt.
Visszaírtam neki, hogy gratulálok neki a gyermekéhez, mert sok meddő nőt kezelek, akik minden megadnának egy kislányért, de azért kicsit furcsállom, hogy többet írt a meg nem született gyermekéről, mint az élőről. Nagyon jó érzés lehet, hogy a férje még 10 év múltán is kívánja, mert más házasságok ennyi idő alatt már ki szoktak hűlni. Irigylem, hogy még ilyen fiatal, hisz annyi mindent tehet még az életben. Az állásáról csak annyit, hogy ezt is úgy találta, hogy „nem értett semmihez”.
Visszaírt: ”ami velem történik/történt, az nem tragédia, csak ha annak fogom fel. És hasznos lenne talán azt észrevennem, amim van, ahelyett, hogy arra koncentrálok, amim nincs…szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire nem vettem észre, nem láttam meg a szeretteimet, a fedelet a fejem felett, az egészséges testemet, a lehetőséget az új munkahelyre, az új környezetre, az új elfoglaltságra. Csak azon keseregtem, amim nincs.

(Szendi Gábor)

 

 

Lelke mélyén tudta, hogy meg kell tanulnia együtt élni a fájdalommal

Vissza

Két hétbe tellett, mire Cap-Sture Modig képes volt két-három óránál többet ébren tölteni morfin nélkül. De lelke mélyén tudta, hogy meg kell tanulnia együtt élni a fájdalommal, a kábítószer kínálta remegő gyengeségből nem kért, nem ilyen életre vágyott. Fogcsikorgatva küzdött a levegővétel gyilkos fájdalmával, kínlódott, hogy visszafojtsa feltörő köhögését, de gyakran megadta magát a kínzó, gyötrő fájdalomnak, közben üvöltve kínjában.

És eközben végig sötétben volt. Vörös-fekete fátyol ült a szemén, ami azért volt rémisztő, mert nem ilyenre emlékezett, amikor egyszerűen becsukta a szemét. Itt most többről volt szó: nedves, sűrű, nem pihentető, hanem vakító, vörös sötétségről, amit apró, szentjánosbogarakra emlékeztető fénypontok pettyeztek.
Csak feküdt, nap-nap után, néha kibírta injekció nélkül, máskor nem. Csak akkor adtak neki, ha üvöltött. Kezével kitapintott egy csövet, ami az egyik karjához volt erősítve, egy másik csövet pedig a péniszébe dugtak. Úgy érezte magát, mint az a tehén, akin a sikertelen fejőgépet kipróbálta, vagy mint egy felkötözött paradicsompalánta.
Sture-nak nem volt elegendő akaratereje hozzá, hogy leszedje szemén lévő kötést. Két alkalommal érezte, hogy kicserélték, míg aludt, mert megváltozott a szaga. Sture Modig nem panaszkodott. Tudta, hogy ilyen az élet, néha nehéz, és olyankor türelmesnek kell lenni, míg kiderül, mi történik.
Nagyjából egy hónappal később arra eszmélt, hogy valaki áll az ágya mellett és beszél hozzá.

(W. Wharton: Büszkeség)

 

 

Így kezdődik a szerelem: nem tudjuk, kibe szeretünk bele

Vissza

„Kökény kisasszony mindig csak arra gondolt, milyen lesz, ha egyszer megcsípi a dér. S mihelyt a sas úrfit meglátta, rögtön tudta, hogy ez a szárnyas valaki nem lehet más, csak a dér.”
Elgondolkoztató. Hiszen világos, a sas és a dér össze nem egyeztethető, össze nem hasonlítható.
„S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szár-nyakát”
Így kezdődik a szerelem: nem tudjuk, kibe szeretünk bele. Fogalmunk sincs róla, de visz a vágy, az elképzelés, amit az adott kor, felfogás, szerelem-szemlélet ültetett belénk, és annak megfelelően viselkedünk. Ezért hajtotta le karcsú szár-nyakát Kökény kisasszony.
„Sas úrfi erre várt, és vitte már a piha pihetollaiba fektetve, hogy bemutassa birodalmát. Ez a birodalom érthetetlen és felfoghatatlan a kökény számára, sehol egy darabka föld, csak fény és gomolygó fellegek, szétmálló ködpaloták. Ég és föld – mondhatnák, hogyan érthetnénk meg egymást? Hogyan élhet kökény a levegőben és a sas a réten? Áthidalhatatlan különbség és távolság.”
Megfoghatatlan a szerelem, mint a hit. Míg tart a mámor a szerelem első idejében – föl, a csillagokig emelkedünk. Elérni az elérhetetlent, megragadni a teljességet, a végtelent.
„Kökény kisasszony, a kis kökény magocska a szédítő repülés után a földre hullt. Azóta szép bokrocska lett belőle. Kökény bokrocska unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a dér. Olyankor mindig mosolyog.”
A szerelem olyan, mint a hit, de a szerelmet mégis valóságosnak érezzük, mivel átéljük. Amit hozzáfűzünk, és amit várunk tőle, az gyakran illúzió. Mindenki úgy éli meg (már aki megéli), ahogy tudja, ahogy tőle telik Ahogyan ő szeretni tud.

(Polcz Alaine: Egész lényeddel)

 

 

A csalódás elfedi, hogy mi vagyunk gyengék és gyávák

Vissza

A kudarcok és csalódások valójában a pesszimista stratégiát folytató ember önbeteljesítő jóslatai. A pesszimista ember a tapasztalatot kudarcnak, csalódásnak nevezi, mert a társadalmi konvenciók szerint a csalódás feljogosít a visszahúzódásra. Ha csupán tapasztalatnak nevezné azt, amikor valami a várakozásaival ellentétben sikerül, akkor a társadalmi elvárás a további kísérletezést várná el tőle. Na de ha csalódás? Akkor jogos feladni, esetleg depresszióba zuhanni vagy inni. A csalódás alibi, hogy ne kelljen kockáztatni, próbálkozni, küzdeni.
A pesszimista ember szavajárása, hogy csalódott a világban, csalódott az emberekben, csalódott ebben, csalódott abban. De hát miért kéne a világnak olyannak lennie, amilyennek valaki elképzeli. Albert Ellis az emocionális racionális terápia kidolgozója előadásain meg szokta kérdezni, ki gondolja, hogy a világon minden korrekt, tiszta, becsületes. Senki nem szokott jelentkezni. És ki az, akit felháborít a korrupció? Erre majd mindenki jelentkezni szokott. De hát hogy van ez, kérdi Ellis: tudjuk, hogy a világ tele van rossz dolgokkal, mégis meglepődünk, amikor egy újabb bizonyítékát látjuk ennek? Olyan ez, mint a szőlősgazda, aki tudja, hogy egész szőlőjét megtámadta a peronoszpóra, mégis minden tőkénél újra és újra jajgatásba kezd. A csalódás a világ tagadása, örök sirám, hogy folyton meg kell oldani helyzeteket, feladatokat, vagyis, hogy élni kell. A pesszimistának az élet, folyamatos kiábrándulás, másnak meg folyamatos tapasztalat.
A tapasztalat átnevezése csalódássá hasznos nyelvi élmény. Többet mond el a használójáról, mint a világról.
A világ nem felel az illúziónkért, de mi ettől még számon kérhetjük rajta. A világ szenvtelenül halad a maga útján, de mi durcásan megsértődhetünk rá. A csalódás elfedi, hogy mi vagyunk gyengék és gyávák. A tapasztalat azt mondja, „folytasd tovább”

(Albert Ellis)

 

 

Az én változik, és erről nem tud

Vissza

Most magamba nézek, és látom az énemet, ezt az erőtlen és céltalan valamit, ami engem tesz. Az én nem elég erős, pedig annak kell lennie, ismernie kell a célt, de nem ismeri. Az énem bizonytalan, túl sok tévedést és féligazságot ismer. Az én változik, és erről nem tud. Keveset tud a valóságról, és sokat az álmokról. Ami ma vagyok az áll rendelkezésemre későbbi énem felépítéséhez. Ami most vagyok, az nem az, ami lenni akarok, noha nem tudom pontosan, mi az, amit nem akarok. De akkor mi az én? Az én énem egy válasz minden emberre. Ez az, amit a várakozó világnak nyújtok, és mivel az mindig másmilyen, amit adok, az is mindig más. Az én, azért van, hogy teremtsen.

(Peter Blos: „Serdülők” c. könyvéből)

 

 

Motoros arc poetica

Vissza

Vagyok a Szél fia, kitől nem tudja senki,
honnét jövök, hová fogok menni.
Mosdótálam az Eső, törölközőm a Szél maga,
kabátom a Köd, gombja a Nap,
csizmám az Út pora.
Társam a Fény, az Árnyék, az Éj, a Kéj, az Est, a
Hajnal, a Remény és az Ég.
Ha megérzem a föld szagát, máris indulok a
benzingőzön át.
Nincs célom, mert nem megyek sehova,
a Cél egyes egyedül az Út maga.
Bárhová megyek a lelkem mindig Egy darab,
ha megérkezem, az Út mégis benne marad.
Vagyok a Szél fia, kiről nem tudja senki,
honnét jöttem, hová fogok megérkezni.

(motoros)

 

 

Végül is ketten maradnak, Isten és a bor.

Vissza

Hamvas Béla: A bor filozófiája
„Hieratikus maszkok…..Tulajdonképpen minden dolog ugyanannak az Egynek más és más megjelenése. Maszkja. Mindaz, amit láthatok és hallhatok, megehetek és megihatok, elgondolhatok és megfoghatok, az mind, mind hieratikus maszkja az egyetlen Egynek. A c-hang éppen olyan maszk, mint a dohányfüst, az ének éppen olyan maszk, mint az ólom, a vér, a csütörtök, vagy a sárga. Kinek a maszkja? Ki ez az Egy? Böhme azt mondja, hogy az ördögnek nincsenek arcai, csak lárvái.
Ezzel a bor filozófiájának alapgondolatát kimondta. Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanebben a pillanatban él a Merkur, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.„

 

 

Hogy miért nem tudott eddig gyászolni?

Vissza

Nagyon nehéz a terápiában, hogy amikor ilyenekre rájövök, akkor a páciensnek meg kell értenie, hogy én nem lehetek az, aki pótolni fogja azt, amitől megfosztották. Én nem lehetek a pótapja, a pótmamája, vagy a jó családja, ami neki soha nem volt. Én csak arra vagyok jó, hogy velem együtt rájöjjön arra, hogy mi történt vele, mitől fosztották meg, és mit veszített el örökre. Akkor együtt gyászolhatjuk azt, amit elveszített.
„Hogy miért nem tudott eddig gyászolni? Képzeljétek bele, hogy én vagyok a német nő, akinél otthagynak egy hároméves gyereket három hónapra. Akkor én nem akarom, hogy a gyerek sírjon. Abban a pillanatban, amikor a gyerek sír, hogy hol vannak a többiek, hol a családja, akkor valamit teszek, mert nem akarom hallani. Mert meghasad a szívem, ha sír.

…sem a szülei, sem a testvére, sem az a nő, akinél tárolták őt három hónapig, senki nem akarta hallani az ő érzelmeit. Én voltam az első, aki azt mondta, hogy hát van itt valami, amit még most is lehet érezni, valami, ami nincs befejezve. Nagyon nehéz, ha az ember átél valamit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat, mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Persze játszhatja, hogy gyógyszerész, hogy anya, hogy feleség, de tulajdonképpen vissza kellene mennie oda, ahol egy nagy része, főleg a szíve és az érzelmei megfagytak.

(Feldmár András: Történet a nőről, aki három hónapig hallgatott)

 

 

Gücülke és cimborái

Vissza

Unalmas így egyedül! – állapította meg. – Mennyivel barátságosabb, ha a naplopó Naplopó Sündörgő is itt ül az asztalnál és beszélgetünk. Igazán helyes fickó ez a sün. Milyen okos! Milyen vidám! Milyen udvarias! Nem is csámcsogott, amikor az epret ette, pedig a sündisznók mind csámcsognak…..de azt hiszem túl sok bort iszik. Mikor a sün visszajött, nyomban nekitámadt:
– Mondd, te mindig ilyen sok bort iszol? – Még ennél is többet? – vallotta be pirulva a sündisznó. Gücülke megdorgálta.
– Hallatlan! Pedig nem jó ám sok bort inni! Megbetegedhetsz tőle, sőt meg is halhatsz.
– Tudom, tudom! – bólogatott Sündörgő szomorúan – máris szívdobogásom van a sok ivástól.
– Hát akkor miért iszol mégis? – kiáltott Gücülke kétségbeesetten.
– Mert annyira megszoktam, hogy nem tudom abbahagyni. Minden tüskémet borra költöm.
– Így eltékozolni a gyönyörű tüskéket! – sopánkodott Gücülke.
Sündörgő lehajtotta a fejét és kimondhatatlanul szégyellte magát.
– Igazad van! Dünnyögte. Haszontalan fickó vagyok és nem érdemlem meg, hogy a nap rám ragyogjon. Hidd el, mindennek az aranytüske az oka. Ha közönséges, szürke tüskékkel a fejemen születtem volna, dolgozni kényszerültem volna, hogy megélhessek. Így azonban nem volt más dolgom, mint kiszedegetni a fésű fogai közül a kihullott tüskéket. Csoda-e, ha unatkozom? Unalmamban rákaptam az ivásra, mulatozásra. Ha verejtékes munkával kellett volna pénzt keresnem, bizonyára sajnáltam volna abból egy garast is borra költeni. De lásd, ezek az aranytüskék ügy nőttek a fejemen, mint az útszélen a gyűrűgaz. Persze, hogy nem becsültem meg s mindenféle léha mulatozásra pazaroltam őket.
A cica bólogatott:
– Megértem, hogy rászoktál az ivásra. De most már hagyd abba!
– Most már késő! Legyintett a sündisznó. – Ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, mesélek valamit.
Tavaly vagy tavalyelőtt farsangi mulatságot rendeztek a kulcspusztai sündisznók. Engem is meghívtak. Természetesen elmentem és nagyon jól mulattam. Egyeik pohár bort a másik után nyeltem. Éppen a harmincharmadikat akartam meginni, mikor észrevettem, hogy a borban egy kis aranyördög úszkál. Nagyon meglepődtem és egy kanállal ki akartam merni. Az ördögöcske azonban úgy ficánkolt, mint a csík, nem tudtam megfogni. Méregbe gurultam és a borral együtt a padlóra öntöttem. Abban a pillanatban eltűnt, mintha csak buborék lett volna. Nem sokat törődtem vele, újra telitöltöttem a poharamat borral. Hát képzeld, az ördögöcske megint ott úszkált a borban és csillogott és ragyogott, mint egy aranygyűrű. Haragosan kilöttyintettem és harmadszor is bort töltöttem a pohárba. Legnagyobb bosszúságomra ebben a borban is az ördögöcske úszkált. Csúfondárosan rám nevetett és így szólt: ”Hiába öntesz ki százszor, mert újra és újra visszaszököm a poharadba. Én a szomjúság ördöge vagyok. Ha még inni akarsz, úgy engemet is meg kell innod. Ha pedig megiszol, egész életben borra fogsz szomjazni” El is határoztam, hogy aznap már nem iszom többet. De kimelegedtem a táncban, szomjaztam és kiittam a bort az ördögöcskével együtt. A komisz kis ördög azóta folyton a torkomat karmolja kis körmöcskéivel, és csak akkor hagyja abba, ha bort iszom. A bortól megrészegszik és jókedvében a szívemen, táncol. Tönkretáncolja a szívemet, addig táncol rajta, míg egyszer megszűnik dobogni!
(Bálint Ágnes:Gücülke és cimborái)

 

 

Nem vagyunk mindig annyira bűnösek, mint amennyire érezzük magunkat

Vissza

„ ha az ember elolvassa például egy híres művész életrajzát, láthatja, hogy az valahol a serdülőkor táján kezdődik. Azt megelőzően a művész gyermekkora vagy „boldog”, „vidám”, „gondtalan” volt, vagy „tele volt nélkülözéssel” vagy „biztatásokkal”, de hogy milyen is volt a kérdéses egyedi gyermekkor, az teljesen érdektelen, mintha nem a gyermekkorban rejlenének az egész további élet gyökerei”
„nem vagyunk mindig annyira bűnösek, mint amennyire érezzük magunkat, de annyira bűntelenek sem, mint ahogy hinni szeretnénk. Mindaddig, míg közömbösek és zavarodottak vagyunk, amíg nem ismerjük pontosan történetünket, mindezt még nem tudhatjuk. A saját valódi történetünkkel való szembesülés segít azon illúziók leépítésében, melyek miatt múltunk felismerhetetlenné vált, és segíti tisztánlátásunkat is.”
„Aki egykor átélte, hogy gyermekkorában anyja vagy apja minden szava a legszentebb igazságot jelentette számára, azt kevésbé fenyegeti egyes emberek vagy rendszerek idealizálásának veszélye”
„aki saját érzéseivel tisztában van, másokéit is komolyan veszi. A megvetés ördögi köre megszakad”
„Képes lesz a gyűlöletes dolgokat gyűlölni, a szeretni valókat szeretni.”

(Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája)

 

 

Három éven keresztül olyan lesz, mint egy számkivetett

Vissza

„Álmodozó hősünk több mint három éven keresztül olyan lesz, mint egy számkivetett, akit elűztek a hétköznapi boldogság földjéről, mert íme eljutott a viszontagságok Iliászához, eljutott az ópium gyötrelmeihez. Sötét korszak ez, a homály roppant szövedéke, melyet gazdag és lenyűgöző látomások szakítanak meg időnként. „Mintha ecsetjét földrengésbe mártja egy nagy festő, és a napfogyatkozásba.”Shelley e verssorai, melyek oly ünnepélyesek, oly igazán miltoni hangzásúak, jól érzékeltetik egy ópiumos táj színét, has szabad így beszélnünk, valóban itt van a komor és az áthatolhatatlan látóhatár, mely beburkolja az ópium szolgaságába kényszerített elmét. A végtelen borzadály és búskomorság, és ami mindennél szomorúbb, a
tehetetlenség, hogy a saját erejéből szabaduljon e kínszenvedésből!”… De miért, mondhatnánk neki, miért nem szabadult meg az ópium borzalmaitól, akár lemondva róla… Valóban könnyen érthető, hogy a test, az ember földi része, melyet az ópium győztesen leigázott és tökéletesen alárendeltségbe taszított, vissza akarja szerezni a jogait, miközben a lélek hatalma, mely addig kizárólagos előnyt élvezett, ugyanolyan mértékű veszteséget szenved…… 1819-ben elküldte neki Ricardo valamelyik könyvét, s Ő még mielőtt az első fejezet olvasását befejezte volna, emlékezve rá, hogy maga volt, ki e tudomány törvényhozójának eljövetelét megjövendölte (közgazdaságtan), így kiáltott fel: Íme, az ember”

(Charles Baudelaire: A mesterséges mennyországok)

 

 

Ezernégyszázkilencvennyolcadik esztendejében szeptember nyolcadikán

Vissza

A rendelkezésünkre bocsátott jegyzőkönyvek szerint Lorenzo Pérez (P) az Úr ezernégyszázkilencvennyolcadik esztendejében szeptember nyolcadikán állt a Szent Törvényszék elé a főinkvizítor tisztelendő anya, a Toledói Szent Offycium inkvizítorainak, …Torquemada tisztelendő atya kérdése (T)
T: beszéljen a vádlott őszintén a bűneiről…
P: (hallgat)
T: Beismeri a vádlott a bűnösségét?
P: Én beismerem, méltóságod, hogy megidéztem az
ördögöt, aki nem jelent meg.
T: Nem azt kérdeztem, hogy a vádlott kit idézett meg,
Hanem hogy beismeri-e a bűnösségét.
P: Nem, méltóságod.
T: A vádlott kereszténynek vallja magát?
P: Igen
T: A vádlott továbbra is fenntartja azon állítását,
miszerint a Sátán nem létezik?
P: Fenntartom, méltóságod.
T: Ha tehát a Sátán nem létezik, kinek tulajdonítható a
gonosz ezen a világon?
P: (hallgat)
T: Hisz a vádlott Istenben, menny és föld teremtőjében ?
P: Már hogyne hinnék, méltóságod.
T: A vádlott szerint a mindenható Isten teremtette a
gonoszt a földön?
P: Én ezt sohase állítottam, méltóságod, esküszöm.
T: A vádlott tehát fenntartja állítását, miszerint a Sátán
nem létezik?
P: Ha egyszer nem jött el, méltóságod….
…..
T: Létezik, vagy nem létezik a Sátán:
P: Méltóságod, nem Isten teremtette a gonoszt.

(Jerzy Andrezejewski: SÖTÉTSÉG BORÍTJA A FÖLDET)

 

 

A trauma és kudarc között alapvető különbség van

Vissza

…a trauma és kudarc között alapvető különbség van. A trauma objektív abban az értelemben, hogy szinte mindenkire egyformán hat, mert meghaladja az átlag emberi tűrőképességet. Vannak kivételes emberek, akik ellenállnak a traumáknak, de az emberek döntő többsége számára a trauma kivédhetetlen.
…a kudarc és csalódás más. Ezek az ember személyiségéből fakadóak, szubjektívek és kivédhetők volnának. A trauma viszont mindig trauma, mert az emberi lény normál működésének mond ellent. Az élet vagy a testi-lelki integritás fenyegetettsége emberre, állatra egyaránt traumatikusan hat. A kudarc és a csalódás szubjektív, saját maga által teremtett élmény. A kudarc és csalódás másik neve: tapasztalat.
A trauma kiszámíthatatlanul kintről jön, a csalódás előre látható, és belülről fakad. A trauma az, amit a világ okoz nekünk, a csalódások és kudarcok azok, melyeket mi magunk idézünk elő. A trauma átalakítja a személyiségünket, a kudarcok és csalódások személyiségünkből következnek.
…A traumák új irányt szabnak az életnek, a kudarcok és csalódások a korrekciót teszik lehetővé.

(Popper Péter)

 

 

A kővirágok

Vissza

A kővirágok gyönyörű szépek. Szirmaik olyan üdék, mintha abban a pillanatban bomlottak volna ki bimbójukból, illatuk édes, ellenállhatatlan. Mikor megpillantják és megcsodálják szépségét, pontosan olyannak tűnnek, mint a valódi virágok. Arra pedig, hogy mégsem azok, csak akkor jönnek rá, mikor már leszakították őket, de akkor már túl késő…az imént még lélegző szirmok kőkeménnyé válnak, a szár merev lesz és az egészből már csak egy furcsa kődarab marad, ami ezerszer súlyosabb, mint egy ólomtömb … a kővirág nem igazi virág. Csak addig pompázik és illatozik míg valaki le nem szakítja őket. Aki pedig kővirágot szakít, annak sokáig magával kell cipelnie és el kell viselnie azt a rengeteg bajt és szerencsétlenséget, amit a kő zúdít „gazdájára”, aki nem szabadulhat tőle, csak mikor az idő lassanként elkoptatta azt. Aki már találkozott ilyen virággal, soha többé nem felejthette el, hogy egykor milyen könnyelmű és ostoba volt. Kővirágok mindenfelé nőnek és bárhol megtalálhatók, de szinte senki nem ismeri fel őket, mert lehetetlen megkülönböztetni a valódi virágtól. Aki jól ismeri az igazi virágokat, annak tűnhetnek csak fel ezek a furcsán tökéletes virágok. Az új, a szép, a tökéletesnek látszó dolgok sokszor több veszélyt rejtenek a tudatlanokra, mint hinnék. Tanácsot adni pedig felesleges nekik, hiszen úgysem fogadnák meg! Vannak emberek, akik csak a saját kárukon tanulnak, akik senki másra nem hallgatnak. A legtöbbjük életét egy kaviccsal a zsebében éli le és kevesen élik meg, hogy súlyos kődarabot elkoptassa az ólomlábú idő

 

 

A kudarcok és csalódások valójában

Vissza

A kudarcok és csalódások valójában a pesszimista stratégiát folytató ember önbeteljesítő jóslatai. A pesszimista ember a tapasztalatot kudarcnak, csalódásnak nevezi, mert a társadalmi konvenciók szerint a csalódás feljogosít a visszahúzódásra. Ha csupán tapasztalatnak nevezné azt, amikor valami a várakozásaival ellentétben sikerül, akkor a társadalmi elvárás a további kísérletezést várná el tőle. Na de ha csalódás? Akkor jogos feladni, esetleg depresszióba zuhanni vagy inni. A csalódás alibi, hogy ne kelljen kockáztatni, próbálkozni, küzdeni.
A pesszimista ember szavajárása, hogy csalódott a világban, csalódott az emberekben, csalódott ebben, csalódott abban. De hát miért kéne a világnak olyannak lennie, amilyennek valaki elképzeli. Alber Ellis az emocionális racionális terápia kidolgozója előadásain meg szokta kérdezni, ki gondolja, hogy a világon minden korrekt, tiszta, becsületes. Senki nem szokott jelentkezni. És ki az, akit felháborít a korrupció? Erre majd mindenki jelentkezni szokott. De hát hogy van ez, kérdi Ellis: tudjuk, hogy a világ tele van rossz dolgokkal, mégis meglepődünk, amikor egy újabb bizonyítékát látjuk ennek? Olyan ez, mint a szőlősgazda, aki tudja, hogy egész szőlőjét megtámadta a peronoszpóra, mégis minden tőkénél újra és újra jajgatásba kezd.

A csalódás a világ tagadás, örök sirám, hogy folyton meg kell oldani helyzeteket, feladatokat, vagyis, hogy élni kell. A pesszimistának az élet, folyamatos kiábrándulás, másnak meg folyamatos tapasztalat.
A tapasztalat átnevezése csalódássá hasznos nyelvi élményt. Többet mond el a használójáról, mint a világról.

A világ nem felel az illúziónkért, de mi ettől még számon kérhetjük rajta. A világ szenvtelenül halad a maga útján, de mi durcásan megsértődhetünk rá. A csalódás elfedi, hogy mi vagyunk gyengék és gyávák. A tapasztalat azt mondja, „folytasd tovább”.

(Popper Péter)

 

 

Aki a testi fájdalmát jól tudja lokalizálni

Vissza

„Aki a testi fájdalmát jól tudja lokalizálni, pontos beszámolót tud adni a fájdalom jellegéről, intenzitásáról, időbeli sajátosságairól, annál könnyebben meg lehet állapítani, mi a baja, mint annál, aki csak annyit tud mondai: nagyon fáj.”

(Popper Péter)

 

 

Egymás kedvéért születtünk

Vissza

„Egymás kedvéért születtünk – a mindenség alkotója rendelte így. Mit jelent ez? Azt, hogy szeretned kell embertársaidat, éppúgy, mint tenmagadat. Legyen világos a számodra: aki eltér a feladattól, az letér az úrtól, és ezzel a legfőbb Istenség ellen vétkezik… Vagy van hatalmuk az isteneknek, vagy nincs. Ha nincs, miért imádkozol? Ha pedig van, ne a sorsod megváltoztatását kérd tőlük, hanem azt, hogy adjanak erőt sorsod megváltoztatásához.”

(Marcus Aurelius: Az isteni elrendelésről)

 

 

Nem tragédia, csak ha annak fogom fel

Vissza

Egyszer járt hozzám egy fiatalember. Úgy tűnt, mintha csak ezért járna hozzám, hogy meggyőzzön engem arról, mennyire rossz élete van. A pozitív átkeretezés tréning gyakorlata jutott eszembe: „egyik kollégám azt mondta: „ A víz alámosta a házunkat, és megsüllyedt a sarka” Erre én: „ Ne viccelj, házatok van?”
Egyszer egy nő írt nekem, hogy unja az életét. Van egy kislánya, de két gyereket szeretne. A férje kívánja őt, de őneki nincs kedve a sexhez. Már harminchat éves, mindjárt vége az életének. Állása bizonytalan, és ő nem ért semmihez. És a gyermekkora is rossz volt.
Visszaírtam neki, hogy gratulálok neki a gyermekéhez, mert sok meddő nőt kezelek, akik mindent megadnának egy kislányért, de azért kicsit furcsállom, hogy többet írt a meg nem született gyermekéről, mint az élőről. Nagyon jó érzés lehet, hogy a férje még 10 év múltán is kívánja, mert más házasságok ennyi idő alatt már ki szoktak hűlni. Irigylem, hogy még ilyen fiatal, hisz annyi mindent tehet még az életben. Az állásáról csak annyit, hogy ezt is úgy találta, hogy „nem értett semmihez”.
Visszaírt: ”ami velem történik/történt, az nem tragédia, csak ha annak fogom fel. És hasznos lenne talán azt észrevennem, amim van, ahelyett, hogy arra koncentrálok, amim nincs…szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire nem vettem észre, nem láttam meg a szeretteimet, a fedelet a fejem felett, az egészséges testemet, a lehetőséget az új munkahelyre, az új környezetre, az új elfoglaltságra. Csak azon keseregtem, amim nincs.”

(Feldmár András)

 

 

Gyötrelmes gondolat

Vissza

„félénk gyerek voltam; ennek ellenére bizonyára csökönyös is, mint a gyerekek …de nem hihetem, hogy különösen nehezen irányítható voltam, nem hihetem, hogy egy barátságos szóval, egy csöndes kézenfogással, egy jóságos pillantással ne érhettek volna el nálam mindent… közvetlenül csupán egy esetre emlékszem… egyszer egy éjjel folyton vízért nyöszörögtem, nyilván nem azért, mert szomjas voltam, hanem valószínűleg: részint, hogy bosszantsalak, részint, a magam szórakoztatására…

Nem mondom, hogy helytelenül jártál el, akkor talán valóban nem állíthattad helyre másképp az éjszakai nyugalmat” „Még évek múlva is szenvedést okozott az a Gyötrelmes gondolat, hogy apám, ez az óriás a Legfőbb Hatóság, szinte ok nélkül, odajöhetett Hozzám, éjszaka, kivehetett ágyamból a folyosóra – hogy tehát ennyire semmibe vett” „Akkortájt – és akkortájt mindenben – szükségem lett volna bátorításra. Hiszen már puszta testiséged is nyomasztott. Emlékszem például arra, hogyan vetkőztünk a kabinban. Én sovány, gyönge, vézna voltam, Te erős, nagy, terebélyes. Már a kabinban szánalmasnak láttam magamat, és pedig nem csak előtted, hanem az egész világ előtt, mert nekem Te voltál minden dolog mértéke. Képtelenek voltunk nyugodtan érintkezni egymással, s ennek volt még egy, tulajdonképpen nagyon természetes következménye: leszoktam a beszédről…”Egy szót se halljak!”… végül is hallgattam, előbb tán dacosan, aztán meg azért, mert előtted sem gondolkozni, sem szólni nem tudtam.”

(Franz Kafka: Levél Apámhoz)

 

 

Az egyik szenvedély nem rontja a másikat, ha pozitív

Vissza

Aki egy nyelvet mélyebben ért, mélyebben érti a másikat, sőt az anyanyelvét is. Aki szenvedélyesebben ragaszkodik kedveséhez, szenvedélyesebben fog ragaszkodni a barátjához és a szülőföldjéhez és családjához. Aki mélyebben gyönyörködik a tavaszban, az mélyebben gyönyörködik a művészetben és minden szépségben. Az egyik szenvedély nem rontja a másikat, ha pozitív. Hanem saját tüzét átadja, s azt is éleszti. S amikor az emberben vonzalom, kapcsolat, szenvedély, becsvágy, öröm, tisztelet, lendület, ösztön, értelem egymás tüzétől átégve a legmagasabb pontra felér, egyszerre az élettüzek lángjában átlátszóvá lesz. Az alétheia nem azért átlátszó mert üveges, akkor lenne átlátszó, ha üres lenne. Fölfedett, mert éppen: tele van -, éspedig tele élettel.

(Hamvas Béla: Babérligetkönyv, részlet)

 

 

Istenem add, hogy ne ítéljek

Vissza

Istenem add, hogy ne ítéljek
Mit tudom én, honnét ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem add, hogy ne ítéljek
Istenem add, hogy ne bírálja:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriási összhangban lássak.
A dolgok oly bonyolultak,
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

(Reményik Sándor)

 

 

A mémek akkor lépnek működésbe

Vissza

A mémek akkor lépnek működésbe, amikor az ember idegrendszere egy tapasztalatra válaszok, és ezt olyan módon kódolja, hogy mások számára is értelmezhető legyen. Ha például a család mindent összerágó, kedvenc kutyakölykének a Morzsoló nevet adja, akkor a család új mémet alakít ki – bár ez nem lesz túl fontos és tartós mém. Az elektromosság feltalálásával vagy az életbiztosítás létrehozásával is keletkeztek mémek, s ezek sokkal szélesebb területen és nagyobb hatással érvényesülnek.
Létrejöttének pillanatában a mém az emberi szándék által irányított tudatos folyamat része. De mihelyst a mém kialakul, el kezd hatni, és elkezdi átalakítani létrehozójának tudatát, s nem csak az övét, hanem a mémmel kapcsolatban lévő más emberekét is. Az elektromosság feltalálása például sok szám új alkalmazási lehetőséghez adott ötletet. Így a mémek, bár eredetileg az agy szüleményei, irányt változtatnak, és elkezdik formálni a tudatot.

Kérdés, hogy miután a mémek megszabadulnak teremtőjüktől, továbbra is az érdekeinket szolgálják-e?
Mi van akkor, ha génjeink fennmaradását nem más biológiai organizmusok veszélyeztetik a leginkább, hanem a mémekben hordozott információ.

Lehet, hogy az egyik legkockázatosabb illúzió, amin meg kell tanulnunk átlátni, az a meggyőződés, hogy gondolataink és tetteink urai mi vagyunk, s kedvünk szerint manipulálhatjuk őket.
A tények ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Az általunk létrehozott információ önálló életét él, létezése olykor szimbiotikusan, máskor parazitaszerűen kapcsolódik hozzánk.

(Csikszentmihályi Mihály A fejlődés útjai)

 

 

Levél Neked

Vissza

…ha azt érzed , vagy azt az érzést keltik benned, hogy nem vagy méltó a megbecsülésre, megtanulod, hogy értékfeltételhez, mércéhez kötik a szeretnivalóságodat, elfogadhatóságodat,
…ha mások számára csak akkor vagy elfogadható, ha viselkedésed a számodra kiszabott norma szerint alakul, önértékelésed fenntartása torzul, megtagadva (eltagadva) önmagad előtt valós szükségleteidet.
…önmagad folyamatos becsapása meghiúsítja annak tisztázását, melyek valódi érdekeid, szükségleteid, követendő céljaid, értékeid, ráadásul minden erődet leköti saját magad megvédése. Egyik érzelmi kitörésből a másokba vándorolsz.
…minden interakcióban (kapcsolatban) önmagad megvédelmezésére, az események számodra elfogadható értelmezésére törekszel. Problémáidért valaki mást okolsz.
…önmagaddal nyíltan szembenézve, elfogadva mindazt, aki vagy, megtalálod azt, aki valójában szerethető.
…. saját érzelmeid, gondolataid, viselkedésed értékelése során megszabadult bizonytalanságaidtól, kétségeidtől. Igazság szerint nem is akarsz többet.
…létünk alapkérdése szerethetőségünk, létünk alapfájdalma a visszautasítottság érzése. Minden megteszünk ennek eléréséért, illetve annak elkerülésért.
…a kérdésre: szerethetőség, visszautasítás, mindkettőtöknek meg kell adni a saját válaszát, és a másik válaszát ugyanazzal a tisztelettel kell tudomásul venni, mint amilyet a saját válaszod, döntésed tiszteletben tartásához elvársz.
…nem mondhatom, hogy ez fájdalommentes. Azt viszont hitelesen állíthatom, hogy nem nagyobb a fájdalom elfogadni a választ, mint kétségek és bizonytalanságok között élni.
… a szeretni és viszont szeretve lenni állapota nem állandó életünk során. Minden megélt perccel értékesebb leszünk, ezzel szerethetőbbé válunk. Felesleges az időt azzal tölteni, hogy bizonyítékokat keressünk a másik életében hozzánk való ragaszkodásáról.
…saját életünk mindennél hitelesebben megadja a választ.
…Az ember alapösztöneként arra törekszik, hogy fenntartsa, megélje ezt az állapotot, ez nem a bizonygatással és számonkéréssel érhető el.
… a félelem útjában áll a megismerésnek. Annak az állapotnak a megismerésének, melyet saját kiabálásodtól még te sem hallasz, azt a belső csendet és nyugalmat, melyet a másik benned megtapasztalni vágy.
… az edény használhatóságát az üressége adja, akkor tudnak neked adni, szeretet, ha nem vagy tele félelmeiddel, akkor lesz benned szeretet, ha elengeded a kétségeidet.
…ami valójában a tied, azt senki nem veheti el. Ami nem a tied, nem veszik el tőled. S ekkor nem utasítanak vissza, lehetőséget kapsz arra, hogy tovább keress, azokkal a tapasztalatokkal melyek értékesebbé tettek.

(konzultáns)

 

 

A fiatalok…

Vissza

Mivel a családjukban, az iskolában és maguk körül mindenütt azt tapasztalják, hogy az unalom és az aggódás normális állapotnak számít, előbb-utóbb lemondanak a kíváncsiság, az érdeklődés, az új lehetőségek felfedezésének örömeiről, s rászoknak a passzív szórakozási formákra. Agyukra rátelepednek az élősködő, az élvezetet csupán utánzó, de valódi örömöt nem nyújtó mémek. Amire elérik a kamaszkort, már nem veszik észre maguk körül a cselekvés lehetőségeit, és nem ismerik fel , hogy léteznek kiaknázatlan képességeik. A passzív szórakozás ugyan nem sok örömmel jár, de nem látnak maguk körül más lehetőset szabad idejük eltöltésére.
A flow azonban nem csak pillanatnyilag javíthatja a fiatalok életminőségét, hanem hosszú távú hatása is .
Akik gyakrabban kerülnek flow állapotban, nagyobb önbecsülésre tesznek szert. Több boldogságról számolnak be a flow-t megtapasztalt tizenévesek, és adottságaikat is jobban képesek továbbfejleszteni. Azok a felnőttek, akik gyakrabban élik meg a flow-t, tovább tudnak dolgozni és kevésbé sújtják őket a stresszel összefüggő betegségek.

(Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai)

 

 

Az emberi fejlődés azonban nem köthető szigorú szabályokhoz

Vissza

A jövőt azonban nem lehet szabályokkal és előre kiszámítható kimenetelekkel gúzsba kötni. A fennmaradásunkhoz nem elég csupán a logikai gondolkodást fejleszteni. Az intuícióra is támaszkodnunk kell, hogy a változásokat már a bekövetkezésük előtt érzékeljük, empátiával érthetjük meg a világosan nem kifejezhető információkat, bölcsességgel vehetjük észre a látszólag össze nem függő jelenségek közötti kapcsolatokat, és a kreativitás tesz képessé mindek a problémák újszerű megfogalmazására és a váratlan, új helyzetekben új szabályok létrehozására.

A logikai műveletek beprogramozhatók egy számítógépbe, mert a logikai szabályi nemigen változnak az idő múltjával. Az emberi fejlődés azonban nem köthető szigorú szabályokhoz. Rugalmasnak kell maradnunk ahhoz, hogy meg tudjunk ragadni a környezet színes kaleidoszkópjaiban adódó minden alkalmat. A megérzés, az empátia, a bölcsesség és a kreativitás mind részei az emberi evolúció folyamatnak – és együtt változnak az eseményekkel és a róluk szerzett ismereteinkkel. Ha ezeket a tulajdonságokat számítógépbe táplálnánk, szinte azonnal elavulnának, mivel a generációk során az emberi tudatot befolyásoló feltételek folyamatos, alig észrevehető, ámde lényeges változásokon mennek át. Például a nőkkel szembeni, néhány évtizeddel korábban teljesen elfogadott viselkedés ma már pimaszul férfipártinak minősülne. Ez a változás nem logikus fejlemény, hanem számtalan apró emberi tapasztalat eredménye.

(Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai)

 

 

Jó, ha léteznek ésszerű, logikus építmények, amelyek mederben tartják gondolkodásunk és tetteinket

Vissza

Jó, ha léteznek ésszerű, logikus építmények, amelyek mederben tartják gondolkodásunk és tetteinket. A civilizáció nagyrészt az élet racionalizására, kiszámítható és ésszerű cselekedetekre való törekvés. A civilizáció azonban törékeny alkotás és folyamatosan védeni, ápolni kell. Nélküle a tudat sem működne logikusan. S nincs rá semmilyen biztosíték, hogy az evolúciós nyomás önmagában ésszerűbb viselkedésre készteti az emberiséget. Például a háborúk racionálisabban folytak a múltban, amikor a hadseregek főleg azért harcolta, hogy erejüket csillogtassák, nem pedig azért, hogy megsemmisítsék az ellenséget, az aratás idejére felfüggesztették a harcot, napnyugtakor abbahagyták a csatározást, és nem volt ildomos civil áldozatokat ejteni. A gazdasági folyamatok ésszerűbben működtek a múltban, amikor az emberek tetteit nem csupán a vagyonszerzés motiválta. Ha racionálisabb magatartást várunk, ez magától nem fog végbe menni. Lelki energiákat kell áldoznunk a rendezett állapotok létrehozásáért és fenntartásáért.

(Csíkszentmihályi: A fejlődés útjai)

 

 

Az anya hátranyúlt cigarettát és gyufát vett elő, a kicsi feje fölött próbált meg rágyújtani

Vissza

Sarah a parkban üldögélt, amikor …Az anya jól nézett ki. Szoros fehér nadrágjához fehér felsőt viselt, amely látni engedte tudatosan lebarnított vállát és karját. A haját bronzosra festette és divatosra bodoríttatta. Ölelgette, csókoltatta a kicsit, aki mindenáron el akarta kapni a haját. ..Énekelni kezdte az egyik gyermekdalt: „Fújja a szél a fákat”, és amikor odaért, hogy „leveri az ágat, reccs”, úgy tett, mintha leejtené a kisbabát. A csöppség visított álrémületében és gyönyörűségesen: biztos gyakran játszottak már így. A kislány is próbált az énekhez csatlakozni, de hangja beleveszett az anyja erős, telt hangjába és kisgyermek boldog, gyöngyöző kacagásába. A kislány megpróbálta megrángatni anyja könyökét, hogy magára vonja a figyelmet. – Jaj, hagyjál már! Csattant fel az anya olyan ingerült és gyűlölködő hangon, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az előbb kicsinek énekelt. És megint hozzá fordult, gazdag, telt, érzéki hangon és belecsókolt a kisfiú nyakába. – Drágám, drágám, drágám – mormolta az anya.

Amikor az anyja új dalba kezdett: Egy kis malac röf-röf-röf, trombitája töf-töf-töf”, megint csatlakozni próbált, de anyja keményen pofon vágta, és rászólt: – Fogd be, Claudine!
Az anya hátranyúlt cigarettát és gyufát vett elő, a kicsi feje fölött próbált meg rágyújtani. – A francba, legalább fogd addig – mondta és a kislány ölébe tette a csecsemőt. A kislány énekelt: Édes kicsi Ned, nagyon szeretlek, én kincsem! – Csukott szemmel ölelte magához a kisbabát, aki egyszerre elszontyolodott és sírni kezdett.
– A te hibád! – mondta az anya a lányának tartogatott, utálkozó hangon.”
Sarah magában azt mondta a gyermeknek: „Tarts ki, tarts ki!” Nemsokára becsukódik benned egy ajtó, mert amit érzel, az elviselhetetlen. Ha szerencséd van, egész életedre zárva marad, és soha nem tudod meg, milyen világban éltél – meddig is? A gyermek nem úgy méri az időt, mint a felnőtt. A magány és a bánat örökkévalónak tetszik, valódi pokol, mert a pokol lényege a reményvesztettség. Még nem tudod, hogy az ajtó becsukódik, azt hiszed, hogy ilyen az élet, és ilyennek is kell lennie, hogy sose fog szeretni, csak nézheted, mennyire szereti azt a másik apró teremtményt, akit te is, már csak azért is, mert úgy gondolod, ha te is szereted, amit ő, téged is szeretni fog. Egy nap rájössz, nem számít, mit teszel, és milyen keményen próbálkozol. Azon a napon az ajtó becsukódik, és te megszabadulsz.”

(Doris Lessing: Megint a szerelem)

 

 

A lány anorexiás, többször kísérelt meg öngyilkosságot, és ez így megy már évek óta

Vissza

A szürkület leszállt, a fák és bokrok közé, amikor hallotta, hogy egy fiatal férfi nevetve meséli, az előadás után, az épületből kijövet leszólította néhány lány, és a társulat férfi tagjainak orális sexet ajánlott, személyenként tíz fontért.

Sarah azonnal odalépett hozzájuk, és közölte.: – Az egyik az unokahúgom lehetett. Nem mondták, hová mennek? – A két fiatalember rögtön hangot váltott, már nem néhány cafkán élcelődtek, hanem egy problémás gyermek rokonával társalogtak.
Az odaúton mesél Joyce-ről George-nak, aki kellő együttérzést mutatott. Neki is volt egy problémás húga. A lány anorexiás, többször kísérelt meg öngyilkosságot, és ez így megy már évek óta. Újra egy kéretlen perspektívaváltás, amikor egy kolléga magánélete előtérbe kerül, és muszáj tudomásul venni, hogy az illető milyen nehézségek és milyen bizonytalanul próbálja függetleníteni magát alapvető közegtől, a családjától. George egy időre magához vette a húgát, de amikor a gyerekek megszülettek, az egész egyszerre túl sok lett. A lány most kórházból ki-be jár. Sarah és Georg ezután, az ilyenkor egyre gyakoribb következtetésre jutott, hogy minden egészséges hozzáértő pénzkeresőre egyre több olyan ember jut, aki nem bír megbirkózni az életével, és érzelmi vagy anyagi támogatásra szorul. Azután eltűnődtek, tényleg több-e az ilyen ember, vagy csak azért nyilvánvalóbb az létük, mert egy nézet szerint a hátrányos helyzetűek megválthatóak. Mi lesz ugyanakkor azokkal, akik épek, egészségesek, függetlenek, „életképesek”, lényegében mégis másoktól függenek?
Sarah itt az öccsére gondolt, mert mi lett volna belőle a …

(Doris Lessing: Megint a szerelem)

 

 

Mivel drága volt, nem nagyon lehetett túladagolni

Vissza

A korai birodalomban a sóbányák rendkívül értékes vagyonnak számítottak. Mivel drága volt, nem nagyon lehetett túladagolni. A só ízének élvezet egyensúlyban állt az elérhetőségével. Miután azonban elődeink megtanulták a só kivonásának és koncentrálásának hatékony technikáit, könnyebben hozzáfértek, és olcsóbb is lett.
Ma egy zacskó krumplis chips több sót tartalmaz, mint régen többnapi élelem. A sót ma is ízletesnek tartjuk, és túl sokat fogyasztunk belőle, ez viszont károsíthatja az egészségünket.
Ugyanez érvényes a zsírokra, a cukorra, az alkoholra és más függőséget okozható anyagra. Mivel valamikor jót tettek, meg tanultuk élvezni őket. A civilizáció hajnalán egyre gyorsabban változtak az életkörülmények, ám az agy örömközpontjai nem tudtak ugyanilyen sebességgel alkalmazkodni.
1860 után, körülbelül negyven év alatt a világ cukortermelése 500 százalékkal növekedett. 1990-re az USA-ban körülbelül 17.7 millió ember küzdött az alkoholizmussal, 9,5 millióan pedig az illegális, krónikus drogfogyasztás problémájával.. Génjeinknek nem volt elég idejük megtanulni, hogy a szervezetünk mennyi sót, cukrot, kokaint, vagy alkoholt bír el károsodás nélkül. Korábban nem kellett aggódni a túlzott fogyasztás miatt, ezért a szervezetünk nem fejlesztett ki megfelelő védekező rendszert ellene.
Ennek következtében az élvezet a viselkedésünket félrevezető tényezővé vált.

(Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai)

 

 

A kreativitás alkotóképességet, teremtőképességet jelent

Vissza

Guilford kezdte el vizsgálni, hogy „A kreativitás alkotóképességet, teremtőképességet jelent, amely során a különféle képességek szerveződése lehetővé teszi az elszigetelt tapasztalatok összekapcsolását, újszerű értelmezését és új formában történő megjelenését.

(Pszichológia elméleti alapok, elektronikus jegyzet Dr. Estefánné dr. Varga Magdolna, Dr. Dávid Mária, Dr. Hatvani Andrea, Dr. Héjja-Nagy Katalin, Taskó Tünde Alkotó szerkesztő: Taskó Tünde)
Martin Schuster: Művészetlélektan
Képi kreativitás: új szokatlan megoldásokat találunk, másfelől a kreatív szó egyszerűen a passzív befogadás és az aktív alkotás közötti különbséget jelöli. (289. oldal)

 

 

Képi kreativitás: új szokatlan megoldásokat találunk

Vissza

Képi kreativitás: új szokatlan megoldásokat találunk, másfelől a kreatív szó egyszerűen a passzív befogadás és az aktív alkotás közötti különbséget jelöli. (289. oldal)
„Az agy, akárcsak az ember számos szerve, páros szerv, két féltekében rendeződik.” A jobb kezeseknél a beszédközpont általában a balfélékében helyezkedik el. Ugyanígy ez a félteke felelős képi-térbeli gondolkodási feladatok megoldásáért. A balfélteke inkább szukcesszív-hierarchikusan tagolt feladat-típusok megoldására alkalmas, úgy mint zene, költészet.
A két féltekét a corpus callosum köti össze, így joggal feltételezhető a látszólagos elkülönülés mellett folyamatos és párhuzamos együttműködés van.

A agy jobb agyféltekéjének „kreativitása” azzal is bizonyítható, hogy a hiányos képek kiegészítésére az a félteke képes.

„ Riedl úgy véli, hogy a művészi tehetség súlypontja inkább a képi gondolkodás képességének megfelelően az agy jobb féltekéjében helyezkedik el.

Katz és Arnheim az agyféltekék teljesítményét összefüggésbe hozta az alkotó folyamat szakaszaival. Azt írja: az átstrukturálásban, valamint a hirtelen jött gondolatokban a jobb oldali, a gondolat kidolgozásban, valamint az ellenőrzésben a bal oldani agyfélteke működését láthatjuk.

Gowan tudósoktól (Arkhimédész, Faraday, Agassiz, Hilprecht, Pincaré, Mengyelejev, Kekulé, és Loew) származó példákkal támasztotta alá, hogy amikor a selffel folytatott belső, verbális párbeszéd félbeszakad, és – addig elfojtott – képi formában indul meg a gondolkodás, akkor születik meg a kreatív gondolat.

Einsten, azt állította magáról, hogy sajátos képessége nem a matematikai szimbólumokkal való elvont kapcsolata, hanem az, hogy képszerűen tudja megjeleníteni magában a hatásokat, következményeket és lehetőségeket”

Reynolds és Torrance hemiszféra specifikusan határozta meg a gondolkodási stílusokat:
– jobb agyféltekei gondolkodás: a problémamegoldás során a vizualizálás lehetőségével él
– bal agyféltekei gondolkodás: ha megoldást keres szívesebben él a nyelvi lehetőségekkel
– az agyféltekék integrált dominanciájáról van szó, ha egyik gondolkodási stílust sem választjuk

Napjainkban egyre nagyobb jelentősége lenne a kétféle gondolkodási stílus kiegyenlítődésének, mivel a nyugati kultúra túlzott mértékben fejleszti a verbális képességeket.

 

 

A duzzogó nem eléggé magabiztos és erős személyiség ahhoz, hogy szembeszálljon azzal, akire mérges

Vissza

A duzzogás a passzív-agresszív viselkedés megjelenési formája. A duzzogó nem eléggé magabiztos és erős személyiség ahhoz, hogy szembeszálljon azzal, akire mérges. Ha az, akire mérges megkérdezni miért mérges, letagadja, és barátságtalan viselkedéssel reagál. Valójában ilyenkor nagyon magányos. Úgy érzi, hogy a világon senki sem érti meg. Azzal, hogy visszavonul, valójában elvágja magát az annyira vágyott meghittségtől. Ahelyett, hogy kinyújtaná a kezét, eltaszít, és ezzel a csodálatos manipulatív módszerrel kényszeríti térdre nála a erősebbet, bűntudatot ébresztve benne. Pl.: ha N megkéri F-t, hogy segítsen neki, F mindig igent mond, de nem csinál semmit, ezért N zsörtölődni kezd, és megpróbálja egyedül megoldani. A végén N mégis felbosszantja magát, F a dühöt észlelve még inkább kerüli, halogatja a segítséget. …….
Gyakran elvárjuk, anélkül, hogy elmondanánk, az emberek tudják és megértsék, hogy mi zajlik bennünk. Ha tévednek, méregbe gurulunk, mivel tehetetlennek, megbántottnak, szürkének és félreértettnek érezzük magunk. Ekkor haragunk a többiekre irányítjuk, ellenállunk, neheztelünk, elutasítunk és elfojtunk. Az ellenállással távol tartjuk magunk a nyílt kommunikálástól, mert félünk, hogy kinevetnek. Neheztelni kezdünk, pedig mi magunk nem tudtuk átadni magunk a másiknak. Ekkor duzzogásba kezdünk és visszavonulással utasítjuk el a másikat. Végül, bár úgy tűnik, túl vagyunk rajta, rendeztük a neheztelésünk, valójában elfojtjuk valódi érzéseinek, és nem nevezzük meg dühünk eredeti okát. Mindent megtéve, hogy a kapcsolat idővel teljesen megromoljon. Minden pozitív és negatív érzésünket elfojtva, egyszer csak azt vesszük észre, hogy olyas valakivel élünk együtt, akit alig ismerünk. Magunk köré olyan falakat építünk, mely nem teszi lehetővé a meghittséget, nem engedi, hogy a másik belénk lásson.
Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mennyire vagy képes kifejezni érzéseid, haragod. Képes vagy nyugodtan a másik elé állni és azt mondani: „Dühös vagyok attól, amit teszel, mert ilyenkor úgy érzem, mintha bántanál”, vagy „attól, hogy semmibe veszed, amit szeretnék, vagy kérek, szeretetlennek és értéktelennek érzem magam”. Ehelyett inkább felfortyansz, vagy duzzogsz. Miért is? A duzzogás erőt ad, amikor tehetetlennek érezzük magunk, esélyt ad arra, hogy átvegyük az irányítást.

(Ann Gadd: Árulkodó szokásaink)

 

 

Ha manipulálni akarunk valakit, valószínűleg saját félelmeink indítanak erre

Vissza

Ha manipulálni akarunk valakit, valószínűleg saját félelmeink indítanak erre.
Ha úgy érezzük, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás saját világunk felett, és emiatt tehetetlenek vagyunk (és félünk) a körülöttünk lévők irányítása és manipulálása révén próbálunk erőre kapni. Minél inkább azt teszik, amit mi akarunk, annál inkább nyeregben érezzük magunkat, következésképpen egyre kevésbé félünk.
Ha azonban minket manipulálnak, erre általában nem reagálunk jól, ami felbosszantja a másikat, és ezért még keményebben megpróbál az uralma alá hajtani. Így folytatódik az ördögi kör, amíg vagy a manipuláló, vagy az áldozat úgy nem dönt, hogy kilép a játékból. Nagyon gyakran előfordul, főleg érzelemi kapcsolatainkban, hogy egyszerre játszhatjuk, mind a két szerepet.
Mivel a játszmához legalább két résztvevő szükséges, ha egyikük felismeri a történtekben kirajzolódó mintázatokat, illetve megnő az önbecsülése, és már nincs szüksége többé arra, hogy a másikat manipulálja, játszmának egyszerűen vége szakad.

(Ann Gadd: Árulkodó szokásaink)

 

 

A vanból a halálban volt lesz

Vissza

Ahogy az életben, itt is csak azt mondom, mi van, s a vanból a halálban volt lesz. Nem addig vagyunk odaláncolva saját életünk, amíg éljük, akkor se szabadulunk tőle, ha már eltávoztunk. Vagy talán csak én vagyok így. Ki tudná megmondani?
„Főnök, nem akarok többet kukát súrolni. Ha az osztálytársnőim erre járnak, megállnak itt a buszmegállóban, és azt látják, hogy kukát mosok, akkor másnap, hogy hívom el őket a szombat esti moziba?Nem akarom tovább csinálni, főnök.” Mire azt kérdezte: „szégyelled? Miért? Mit szégyellsz? Szégyellni csak a lopást kell. Mást nem. Súrold csak a kukákat.”
Mert a mások gyöngesége ugyanúgy tönkreteheti az embert, mint az erejük. A gyönge ember nem veszélytelen. Sokszor éppen a gyöngesége az ereje.
„El sem tudod képzelni, mit visz véghez némelyik asszony, mire megvesz egy csirkét. „fordítsa meg. Nem úgy, föl. Hogy az alfelét is lássam” Nem csak a kopasztás volt az én dolgom, hanem a csirkék kibelezése is. Kicsit föl kellett vágni a segget, bedugni a kezemet, megmarkolni a beleket, és kihúzni. Utáltam. Undorodtam, hányhatnékom lett, de nem volt mese, meg kellett csinálni. Ezt tanultam meg apámtól, és lelkesen tanultam: hogy amit kell, azt megcsinálja az ember.

(Feldmár András)

 

 

A hosszú, unalmas úton egy fantáziába merül

Vissza

Egy nő vezeti az autóját, az országúton hazafelé, és a hosszú, unalmas úton egy fantáziába merül. Elképzeli, hogy egy másik galaxisból megjelenik néhány űrlény, kopognak az ajtón, és azt mondják neki, és a férjének: kiválasztottunk titeket, hogy elvigyünk a saját galaxisunkba. De tudjátok – mondják – a mi galaxisunkban örökélet van, örökkévalóság van, sőt nem is egy csomó örökkévalóság van, és az nagy kérdés, hogy ugyanabban az örökkévalóságban szeretnétek-e menni, vagy pedig két külön örökkévalóságba. és a nő akkor sajnálni kezdi, hogy a férje is otthon van, mert rájön, hogy ha egyedül lenne, akkor azt mondaná, hogy egy külön örökkévalóságba menne, de mivel ott a férje is, nem bírja, nincs szíve ezt mondai a férje előtt, s ahogy férje azonnal rávágja, hogy ugyanazt kéri, a nő is azt mondja. Ekkor feleszmél a fantáziából, és már majdnem otthon van, rájön, hogy ha egy örökkévalóságot nem akar a férjével együtt tölteni, miért akarna egyetlen percet is, beront a házba, összepakol és elmegy. A férje meg se tudja, mi történik. Na ez a történet a szabadságról szól. Ez a nő tett valamit, nem beszélni kell tenni.

(Feldmár András: Szabadság, szerelem)

 

 

Nagyon szereti azt, akibe éppen a fogát mélyeszti

Vissza

Az anyám sokszor mondta, hogy mennyire szeret, nekem viszont kb. harmincöt évembe tellett, amíg rájöttem, hogy amikor ő azt mondta, hogy szeret,
akkor tulajdonképpen éhes volt. Az állat is – a hiéna – nagyon szereti azt, akibe éppen a fogát mélyeszti.

(Feldmár András: Szabadság,szerelem)

 

 

Gyakran elfelejtjük a csupasz, a puszta életünket

Vissza

Giorgio Agambenn olasz filozófus, sokat írt, arról, hogy két életünk van, és olyan elfoglaltak vagyunk a szociális életünkkel, hogy gyakran elfelejtjük a csupasz, a puszta életünket. Ott, ahol meztelenek vagyunk, ott ahol állatok vagyunk, ott ahol nem érdekes, hogy mi a nevünk. Ezt egzisztenciát – ami mindegyikünknek van – ezt a csupasz életet reprezentálják szerintem Kafka állatai.

(Feldmár András: Szabadság, szerelem)

 

 

Tanulni valakitől csak úgy lehet, hogyha az a valaki cselekszik

Vissza

Tanulni valakitől csak úgy lehet, hogyha az a valaki cselekszik. Az pedig unalmas. Tanulni valakitől csak úgy lehet, hogyha az a valaki cselekszik. És nem csak cselekszik, hanem örömmel csinálja azt, amit csinál és boldogságot sugároz. … nem hülye a gyermek …. a fiú aki látta sugározni az apját, utánozni fogja, mindannyian szeretnék utánozni valakit, aki boldog. Ezért a bőkezűséget, a nagylelkűséget, a szeretet nem lehet könyvből megtanulni.
Ezért nem lehet egy mártír, propaganda a boldog életre.
Ha a buddhista szerzetes, aki benzint locsol magára, és aztán felgyújtja magát: az nem propaganda. Az öngyilkos merénylő: nem propaganda. Ők valamit cselekszenek, valamit csinálnak, mert valamiben hisznek. felteszem magamnak a kérdést, én milyen körülmények között tenném ezt. Ez egy félelmetes gondolat. Inkább az mondjuk, hogy ez egy őrült, és mi nem csinálnánk.
De csak azokat akarjuk utánozni, és csak azokat tudjuk utánozni, akik cselednek.
Legjobb mód, ahogy az ember tanul, az utánzás…

(Feldmár András)

 

 

Tom visszafordult a festéshez, és hirtelen ragyogó ötlete támadt

Vissza

Tom Sawyer, betelt a pohár! Másnap szombat volt, és micsoda gyönyörű szombat! A reggeli égbolt üdén tündökölt, és az egész világ élettől duzzadt. Tom azonban szomorúan állt a járdán egy vödör mésszel és egy hosszú nyelű ecsettel. Végigmérte a Polly néni háza előtt húzódó kerítést. Majdnem három méter magas volt és harminc méter hosszú. Le kellett festenie, büntetésből előző napi csínytevése miatt. Hangosan sóhajtozva bemártotta az ecsetet a vödörbe, és elkezdte mázolni a kerítés egyik deszkáját.
Még öt percig sem dolgozott, amikor meghallotta a hangot, amitől gondolatban már előre félt. Fütyülés volt, de nem akármilyen fütyülés: egy olyan fiú fütyörészése, aki valamilyen nagy felfedezőútra indult. Tom félrefordította a fejét, és megpillantotta Ben Rogerst, aki vidáman ugrándozott az utcán, és egy fényes, zöld almát tartott a kezében.
Tom visszafordult a festéshez, és hirtelen ragyogó ötlete támadt. Felállt, és elmélyülten méregetni kezdte a kerítést.
– Hogy megy a munka? – vihogott fel végül Ben. Tom nem fordult meg, hogy válaszoljon. Letette az ecsetet, és összefonta két karját. Megdörzsölte az állát az egyik kezével, és úgy nézte a kerítést, mintha ő, Tom, valami nagy csodát vitt volna véghez.
– Miféle munkáról beszélsz?
– Hát ez nem munka? –mutatott Ben az ecsetre és a kerítésre.
Tom ismét Benre pillantott, majd megfordult, felkapta az ecsetet, és folytatta a festést.
– Csak azt ne mondd, hogy szeretsz meszelni! – kiáltotta Ben.
Tom meg se fordult, csak a válla fölött vetette hátra:
– Nem mindennap adódik ilyen lehetőség, hogy egymagam festhetek le egy egész kerítést.
Ben szájában megállt a falat. Figyelte, ahogy Tom végigfuttatja az ecsetet a fakerítésen, és minden húzás után hátralép, hogy megcsodálja művét.
– Figyelj, Tom! Hadd próbáljam meg én is!
Tom abbahagyta a festést. Lassan Ben felé fordult, és úgy tett, mintha egy pillanatig mérlegelné az ajánlatát.
– Ne kéresd már magad, Tom –nyögte Ben. – Csak hadd próbáljam meg. Kérlek. Csak egy ecsetvonást. Én megengedném neked, ha a helyedben lennék.
Tom egy pillanatig még töprengett, majd lassan, nagyon lassan átadta a meszelőt Ben Rogersnek.
Egy árnyékos fa alatt ülve Tom a zöld alma utolsó falatjait ízlelgette. Borongós hangulata teljesen elpárolgott, amint Bent figyelte, aki a forró napon festette a kerítést. Arra gondolt, felfedezett valami érdekeset: ha azt szeretnéd, hogy egy fiú akarjon valamit, csak arról kell gondoskodnod, hogy az a valami nehezen elérhető legyen.

(Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai)