Hat éve államigazgatási szakember voltam, és jártasságot szereztem az anyakönyvvezetéstől, adóigazgatási feladatokig, gyámügyi és szociális döntéshozatalig. A vezetői kinevezésemen alig száradt meg a tinta, amikor egy édesanya, azzal a kéréssel keresett fel, hogy vegyük állami gondozásba a gyermekét, mert nem tudja a nevelését tovább vállalni, a gyermeket nem tudja fegyelmezni, a gyermek állandóan elszökik és egyáltalán elege van. Ez az a szituáció amikor, legyen bármilyen széles a jogi eszköz – családjogi törvény, gyermekvédelmi törvény – az „ügyfél kérelmének teljesítése közben az ügyintéző kilép a jog által védett sáncai mögül”. Környezettanulmány, pszichológusi vizsgálat, és az eljárás végén ott áll az ember, s minden jogszerűség mellett, zakatol a kérdés, mi lehet a valós indok arra, hogy egy édesanya szabad akaratából lemondjon a gyermekéről.
Bár akkor még nem tudtam, de már sejtettem, mindig jelen lesz az életemben a döntés jogi megalapozottsága mögött meghúzódó kérelmezői, és döntéshozói érzelmi tartalom értelmezése. S van jogszerű, és „megérdemelt” döntés, valójában mi történik a felekkel a döntéshozatal előtt, mennyire befolyásolja élethelyzeti értelmezésüket, döntéshozó jogértelmezésüket a megélt múltjuk. Egy szervezeti struktúra és jogrendszer, akárhogy dönt, a megoldás a lehetőségekhez viszonyítva a legkedvezőbb-e, és kinek az értelmezésében? Abban a mértékben meghatározó, amely kedvezően idézi elő, indítja meg a változást, hogy nem annyira a tényszerűségében, hanem a tények viszonyrendszerében értelmezhető a döntés? S mi a mérték, amelyhez viszonyítva, valamilyenek vagyunk… mondjuk normális, vagy nem normális…?
S megkerülhetetlen volt, hogy feltegyem magamnak a kérdést, ki ez az én aki bennem dönt. Azóta is keresem a választ, ezért vagyok itt, és leszek minden hozzám forduló kamasz meglepett szemekkel feltett kérdésében az egyik lehetséges válasz, mert még ma is: „keresek egy idegent, aki soha nem volt annyira én, mint mióta keresem”
Tisztelt Olvasó, vegyen egy A/4 lapot és egy grafit ceruzát. Tegye önmaga elé a lapot, és tegye rá a bal kezét, majd rajzolja körül. Ha készen van, csúsztassa félre a kezét fordítsa tenyerét az asztalra és rajzolja a kéz formába a tenyerén látható vonalakat. Ne csaljon, ne fordítsa meg a kezét, és ne nézze meg a tenyerét.
Aztán hasonlítsa össze a rajzoltakat a tenyerével és tegye fel önmagának a kérdést, hányszor hallotta: Ismerlek, mint a tenyerem. Hányszor mondta ki: Ismerlek, mint a tenyerem.
Tenyér-teszt, nem tudományos önismereti teszt, nem mutatja ki, hogy valójában, ki milyen mértékben ismeri önmagát, lehet, hogy csak az mérhető belőle, ki hisz a tenyérjóslásban. Számomra mégis azt sugallja, ha önmagát valaki nem ismeri, vajon mást ismerhet-e, jól segíthet-e?
Ajánlom ezt a tesztet, NEKED, és minden kollégámnak, minden szociális, oktatási és egészségügyi szakembernek, és mindenkinek, aki veszi a fáradtságot, hogy az önismeret nehéz párbeszédébe belekezdjen önmagával.
Önmagunk ismerte, az adott válaszaink mindennél jobban segítenek bennünk a másokkal folytatott konzultációban. Hiszen az önismeret, vagy annak hiánya, az egyik legdinamikusabb mozgatóerő, mely meghatározza magatartásunk, cselekedeteink és manipulálhatóságunk mértékét.